Miért éppen Debrecen? – Hend Ayari válaszol

Interjúsorozatunkban arra vállalkozunk, hogy olyan Debrecenben élő érdekes arcokat mutassunk meg a nagyközönségnek, akik tudatosan ezt a várost választották otthonuknak, vagy olyan lokálpatriótákat, akiket még ha el is sodort az élet, végül visszatértek és ragaszkodnak szülővárosukhoz.

Hend Ayari Tunéziából érkezett doktori képzést folytatni Debrecenbe. Arab és frankofón háttérrel felvértezve ösztöndíjasként Közép-Európában amerikai irodalmat kutat. Kultúrák és nyelvek harmonikus találkozása valósul meg ebben a 39 éves hölgyben, aki több kultúrkörben tökéletesen eligazodik. Jött, látott és talán továbbmegy, de nem is vágyik arra, hogy helyhez kötötten élje az életét. A változás lehetőségét legalábbis mindig szeretné megtartani. Az interjúban arról is kérdeztük, mit adott neki Debrecen ezidáig.

–  A doktori kutatásod a végéhez közeledik, ez a negyedik éved. Kezdjük a legelején, hogyan csöppentél ide?
Hend Ayari: Stabil állásom volt Tunéziában, angoltanárként dolgoztam, de szerettem volna képezni magam és világot látni. Kanadában gondolkodtam, bár a családom nem igazán örült neki, hiszen nagyon messze van. Egy barátnőmtől hallottam először a Stipendium Hungaricum ösztöndíjról, aki ennek révén Szegeden tanult. Nagyon invitált, hogy csatlakozzak hozzá, mert egyedül érezte magát, de mire elrendeződött a helyzetem és jöhettem, ő már máshol volt. Az is Magyarország mellett szólt, hogy nem bonyolult az ösztöndíj pályázási procedúrája, nem kompetitív. Úgy döntöttem, megállítom az ottani életem, mint ahogy a lejátszást pause-ra tesszük. Nem könnyű, mert messze vagyok a szeretteimtől, írom a disszertációmat, közben dolgozom is, de ezt választottam. Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért Magyarország. Miért is ne? – mondom ilyenkor én. Igaz, hogy nem ez az a hely, amire angolszász tanulmányok esetén elsőre gondolnánk. Az oktatás mindenesetre magas szintű, az egyetemi környezet stimuláló, dinamikus.

–  Miért éppen Debrecenbe jöttél?
Hend Ayari: Talán közhelyes, de valójában nem én választottam, a város választott ki engem. Pályáztam az ELTE-re, Szegedre és Debrecenbe. Végül az itteni egyetem fogadta el a pályázatom.

– Egy sokkal nagyobb városból érkezve mi volt az első benyomásod Debrecenről?
Hend Ayari: Eleinte elbűvölt, mert sokban különbözik a Tunisz agglomerációjához tartozó Ben Aroustól, ahol éltem. Az újdonság érzése eleinte vitt magával, de aztán rájöttem, hogy mindig ugyanazok a programok. Nagyon jók a fesztiválok, de aztán ha egyet láttál, mindet láttad. Egyszer itt töltöttem a téli szünetet, az kifejezetten lehangoló volt, alig járt ember az utcán, mintha egy kísértetvárosba csöppentem volna.

–  Mi keveset tudunk Tunéziáról. A turizmus jut eszünkbe, és azt gondoljuk, fejlettebb lehet, mint a többi afrikai ország.
Hend Ayari: Fejlettebb volt a forradalom, azaz 2010 előtt. Igaz, diktatúra alakult ki a függetlenség kikiáltása után (Tunézia nem hagyományos gyarmat volt, hanem francia protektorátus alá került, ami 1956-ban ért véget – a szerk.), de gazdasági és szociális szempontból stabilitás jellemezte az államot. Volt munkanélküliség, de nem olyan súlyos, mint napjainkban. 2011-től fordultak rosszra a dolgok, és azóta az ország keresi a helyét, próbálja megérteni, mi az a demokrácia, mi jelent szabadnak lenni. Az azóta eltelt években több vezetője is volt az országnak különböző ideológiákkal és víziókkal. Senkinek sem sikerült felvirágoztatni az országot, pedig külföldről is sok segítséget kapunk. A fiatal diplomások már nem akarnak ott maradni, nemcsak a munkanélküliség miatt, hanem mert a gazdasági és a politikai helyzet nem megfelelő a számukra. A jelenlegi elnök megnyirbálja a jogainkat, a bírálóit pedig börtönbe zárja, legyen az politikus, újságíró vagy emberi jogi aktivista.

– Te sem tudod elképzelni, hogy visszamenj Tunéziába?
Hend Ayari: Én is azon kívül képzelem már el az életemet, főleg most, hogy Európát közelről megismertem. A munkám még mindig vár otthon, csak fizetés nélküli szabadságra jöttem. Közalkalmazott voltam, egy kis hegyi faluban tanítottam tíz évig, ami kétszáz kilométerre található az otthonomtól. Az a probléma, hogy a tanárokat bárhová helyezheti az állam. Hét közben kollégákkal laktam együtt egy bérelt lakásban, hétvégente pedig hazautaztam tömegközlekedéssel. Még egy bevásárlóközpont sincs ott, ráadásul télen elég hideg is – akár nulla fokra is leeshet a hőmérséklet –, és gyakran havazik. Nem sikerült áthelyeztetnem magam Tunisz közelébe még kapcsolatokon keresztül sem. Tíz év után már sok volt ez az élet, ezért döntöttem a szünet mellett. Nálunk egyébként még mindig jellemző, hogy több generáció él együtt. Nekem is elő van készítve a helyem a családi házunk felső emeletén, de most már a szüleim is azon a véleményen vannak, hogy Tunézia gazdasági, szociális és politikai téren élhetetlen.

– Tunézia is muszlim ország, az iszlám a lakosság 98 százalékának a vallása. Ebből adódóan milyen a nők helyzete? Patriarchális társadalom a tiétek?
Hend Ayari: Más muzulmán társadalmakhoz viszonyítva a nőknek sokkal jobb a helyzete: teljes az egyenlőség a két nem között, amit az alkotmányban is rögzítettek. Társadalmi szinten azért a férfiakkal elhitetik, hogy ők a dominánsak, pedig nem egészen így van. A tanulás prioritást élvez Tunéziában is, utána következik az álláskeresés, végül a házasság. A nőknek nagyon fontos az önállóság az élet minden területén, tehát ők is a tanulásra fókuszálnak először. Nincsenek elrendezett házasságok, már édesanyám is szabadon választhatott. Az iszlám bár az államvallásunk, a saría (az iszlám törvényei, melyek az élet szinte minden területét szabályozzák – a szerk.) elveit nem alkalmazzuk. A többnejűség tiltott, nem kötelező a fátyol viselése sem. Nem léteznek becsületgyilkosságok, amikor családon belül megölnek egy nőt, mert valami társadalmilag elfogadhatatlant tett, például hajadonként intim kapcsolatba került egy férfival, vagy megcsalta a férjét. Ramadán alatt böjtöt kell tartani, de nálunk ez sem olyan szigorú, még egyes kávézók is nyitva vannak. Sokkal szabadabbak fogjuk fel tehát a vallást.

–  Frankofón és arab közegben éltél, miközben elmélyültél az angol nyelvben, mostanra pedig az amerindián kultúrában is. Miért épp ez lett a hivatásod és a kutatási területed?
Hend Ayari: Mindig vonzottak az idegen nyelvek, nemcsak az angol, hanem a francia és a spanyol is. E három közül számomra az angol tűnt a legegyszerűbbnek. Egyébként Tunéziában annak ellenére, hogy a francia a második nyelvünk, nem beszéljük folyékonyan. Hatévesen az iskolában a sztenderd arabbal kezdünk, mert mi a tunéziai arabot beszéljük, ami tulajdonképpen egy több nyelv hatását felvonultató dialektus. Két év múlva elkezdjük a franciát, majd két évvel később az angolt. Így általános iskolában tulajdonképpen három nyelvet tanulunk, a gimnáziumban pedig választhatunk még egyet: ez volt számomra a spanyol. Az angol egyébként egyre nagyobb teret kap, aminek nem örülnek a francia hatóságok. A franciától való eltávolodást nyilván az egykori kolonizációs múlttal való szakítás szándéka is motiválja. A disszertációmban amerindián irodalommal foglalkozom, kortárs írónők – többek között Joy Harjo – 2016 és 2021 között publikált műveit elemzem. Nekem is vannak őslakos, azaz berber szálaim. Megpróbálok hasonlóságokat, kapcsolódási pontokat találni különböző kontinensek őslakos népei között. Ezek a szerzők hangsúlyozzák, hogy történetük nem a múlt, hanem nagyon is léteznek minden hagyományukkal együtt, sőt, jóval többek azoknál a kliséknél, ahogy a westernfilmekben ábrázolták őket, például a jellemző hitvilágukat vagy a természettel való harmóniájukat.

– És mi lesz utána? Hogyan képzeled el az életed a doktori tanulmányaid végeztével?
Hend Ayari: Úgy tudom, külföldiként nem maradhatok tovább Magyarországon egy új törvény miatt, amit nemrég fogadtak el. Nem kaphatunk munkavállalási engedélyt bizonyos szakterületeken. Ha nem látnak minket itt szívesen, miért is maradjak? Még egy évet szeretnék hosszabbítani az ösztöndíjam időtartamán, hogy be tudjam fejezni és megvédeni a disszertációmat. Aztán nem biztos, hogy életem végéig tanítani fogok, mert kicsit már kiégtem benne. Profilváltásra készülök, talán a HR vagy a marketing felé veszem az irányt. Azt tervezem, hogy nyáron online képzésekre fogok jelentkezni, mert ezáltal növelhetem az esélyeimet a munkaerőpiacon. Szeretnék új dolgokat kipróbálni, miután már egy minikarriert megvalósítottam az oktatás és a kutatás terén. Nem szeretem, ha korlátok közé vagyok szorítva, és Tunéziában így lenne. Nem valószínű, hogy évente lakhelyet változtatnék, de örülnék, ha legalább a lehetőségem meglenne rá. Egy másik országban sokkal szabadabban élhetném azt az életet, amit elképzeltem. Párizs az egyik opció, mivel az öcsém ott dolgozik, de Dél-Amerika is megfordult a fejemben, mert vannak ott barátaim. Ázsia is vonz.

–  Ahogy mondtad, szerencsére Debrecenben valóban elfogadó és stimuláló egyetemi közeget találtál, de ezen kívül mit tudott még a város adni neked?
Hend Ayari: Ahogy telt az idő, inkább kiábrándulást éreztem, de vannak fázisok. Ha kicsit depressziósabbnak érzem magam, akkor a város is lehúz, lehangoló, hogy semmit sem lehet itt csinálni, semmi újdonság nem történik. Ám amikor pozitív hangulatban vagyok, jobbnak látom Debrecent, mint New Yorkot. A külföldiek eleve kevesebb programajánlatból választhatnak, de ma már megtalálom azt, ami engem érdekel. Nyáron sokkal mozgalmasabb itt az élet, a klíma is egész kellemes Tuniszhoz képest, ahol 50 fok is lehet. Évente egyszer – inkább télen – megyek haza, mert itt elviselhetőbb a hőség. Debrecent egyébként jobban szeretem, mint Budapestet, mert az túl zajos, túl gyors ritmusban él. Viszont Szeged vagy Eger jobban tetszik, bár lehet csak azért, mert nem lakom ott. A természetet, a Nagyerdőt imádom, és a nyugalmat. Kár, hogy nincs se folyó, se tó. Ha a Tiszát ide lehetne hozni, akkor szerintem sosem gondolnék arra, hogy elköltözzek. Minden évben elbűvöl a karácsonyi vásár, itt valóban érzem az ünnep varázsát. A negatívumok ellenére Debrecen időnként képes meglepetést okozni. Amikor éppen nagyon mélyen vagyok, és azt gondolom, nincs itt semmi keresnivalóm, akkor történik valami igazán meglepő. Szembejön egy fesztivál, egy program, egy új ismerős.

Krajnik Ildikó