Csak élet van
Végül mind elérünk egy sír mellé, ahol mezítláb vagy fényes kövekkel kirakott, kopogós csizmában állva ugyanúgy nem értjük, hogy miért nem történhetett mindez másképp. Aki odalent már nem önmaga, hanem egy kíméletlen kémiai folyamat része, ilyenkor igazán összeszedhetné magát sötét vegyületeiből és minden másféle, egykor talán csillogó anyagaiból, és annyit azért megüzenhetne, mégis mire volt jó. Az élet. Amit élt. Hogy megérte-e. Hogy ha tudja, ez lesz a vége, vajon vállalta-e volna? De senkit nem kérdeznek erről. Nincs beleegyező nyilatkozat, se garancialevél, csak élet van – olykor hosszú és gyötrelmes, tele csalódással és keserves véggel, feloldozás nélkül.
Alig ismertem. Voltaképp semennyire. Fotóm sincs róla. De van. Egy. Az is a ravatalán állt. Nem tudom, balkezes volt-e vagy jobb-, azt sem, álmodott-e rólunk, szerette-e a focit, mi számított neki ünnepnek, és lélekfűtetlen, rossz napokon végül bánta-e, mit hagyott hátra. Legalább ha tudnám, mely vonásait keressem magamban, a gyerekeimben, ami ő volt, azaz leginkább nem volt; és főleg: már sosem lesz. Lett volna rá idő. Neki.
Nem mintha készültem volna valamivel, de a temetésre menet elhagytak a mondatszerkezetek, lenyelte az aszfalt a szót, a haragot, a minden irányból kitömködött hiányt; csak valami jólnevelt érzés vitt, hogy menni kell, és nem gondolni, nem szólni, elég lesz majd egyszerűen, minden nélkül ott lenni – az utolsó útján, annak ellenére, hogy ő az enyémet – a miénket – egy az egyben kihagyta. Van ilyen.
Mégis megérintett. A csöpögő eső, a temetődomb felé vezető, fullasztó kaptató, a virágok fehére. Sírni nem volt miért. De egy ember volt. És mint minden elmenőt, megillette a búcsú.
Ahogy ma is, ígérem, én minden halottak napján ott leszek. A sosem volt eleveneket is lehet gyászolni.
Aztán majd odaát, ha egyszer találkozunk, amikor újra fagylalttölcsér illatú lesz a tavasz, amiben igazi apukák sétálnak a kislányaikkal kézen fogva – és már rég irigység nélkül tudom őket nézni –, meghívom egy sörre, ahol alumínium a hamutál és billeg az asztal lába, és elmondom, hogy nem haragszom. De megérteni sosem fogom. Ott sem. Ahogy itt sem sikerült.
– B(CS)H –
