Miért éppen Debrecen? – Dickmann Roland
Interjúsorozatunkban arra vállalkozunk, hogy olyan Debrecenben élő érdekes arcokat mutassunk meg a nagyközönségnek, akik tudatosan ezt a várost választották otthonuknak, vagy olyan lokálpatriótákat, akiket még ha el is sodort az élet, végül visszatértek és ragaszkodnak szülővárosukhoz. Dickmann Roland immár 15 éve két zenekart is vezet, közülük a Bordó Sárkány már nemcsak állandó fellépő a Campus Fesztiválon, de nemzetközi vizekre is betört. Most inkább a magánemberre voltunk kíváncsiak, így utcazenészi „pályafutásáról” is mesélt nekünk, és persze debreceni kötődéseiről.
– A Bordó Sárkány miatt eddig elsődlegesen zenészként kerültél reflektorfénybe, pedig ez nem a teljes kép rólad. Érdekes párosítás és talán sokaknak meglepő lesz, hogy pszichológusként dolgozol.
Dickmann Roland: – Igen, több szerep között egyensúlyozom nap mint nap. A Hajdú-Bihar Megyei Pedagógiai Szakszolgálatnál dolgozom mint pszichológus, ugyanis annak idején elvégeztem a pszichológia szakot, majd a DEOEC-nek (Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum – a szerk.) a négyéves klinikai szakpszichológiai képzését. Jelenleg nevelési tanácsadást, óvoda- és iskolapszichológiai tevékenységet végzek és szakértői bizottsági tag vagyok. Azelőtt dolgoztam pszichiátriai ambulancián, tehát az egészségügyi vonalon, valamint a gyermekvédelmi szakszolgálatnál is.
– A civil foglalkozásod mellett két zenekarod van, a Bordó Sárkány és a VAN. Hogy tekintesz a zenélésre: mellékes foglalkozás vagy hobbi?
Dickmann Roland: – Az, hogy mi a mellékes, és mi nem, nehéz megmondani. A pszichológusi főállásom mellett – nevezzük így – egyéni vállalkozóként dolgozom, és van egy egyesületünk is. De mit jelent az, hogy főállás? Hogy melyikből élek? Erre azt kell mondanom, mind a kettőből. Hobbinak semmiféleképpen nem nevezném a zenélést, időben sokkal többet foglalkozom vele, mint a főállásommal.
– Nagyon elfoglalt ember lehetsz, hiszen férj és apa is vagy. Hogy fér meg egymás mellett a pszichológus, a zenész és a magánember? Milyen a napi beosztásod?
Dickmann Roland: – Amikor nem pszichológiával, akkor zenével foglalkozom. Napi 4-5 órát töltök bent az intézetben, de legalább ennyi időt fordítok a zenére is. Mindkét zenekaromban én végzem a menedzsmenti tevékenységet, bár a Bordó Sárkányban remélhetőleg csak ideiglenesen, mert éppen menedzsert keresünk. Szerző és előadó is vagyok mind a két csapatban. Kilenc órára megyek dolgozni; délután, ahogy végeztem, jövök-megyek és a kocsiban intézem a zenekari dolgokat. Bocskaikertben lakom a családommal, de Debrecenben is van egy kis alkotói ház, ahol a dalokat írom és gyakorlok. Főleg Debrecenben, de Bocskaikertben is intézem a zenekari teendőket, sokszor este 8-9, nem ritkán 10 óráig. Mindezek mellett van egy tizenegy éves fiam és egy kilenc hónapos kislányom, akik természetesen szintén figyelmet igényelnek, ezért minden maradék időmet igyekszem velük és a feleségemmel tölteni.
– Számos zenekarod volt, de egy ideje megálltál ennél a kettőnél és elhatároztad, hogy több már nem is lesz az életedben. A VAN 17 évvel, a Bordó Sárkány pedig 15 évvel ezelőtt indult.
Dickmann Roland: – Két tetoválásom van. Mindkettő akkor készült, amikor megalakult ez a két zenekar, úgyhogy ez az elhatározás akkor megszületett és azóta is tart. Mindkettő párhuzamosan működött megszakítás nélkül. De a Bordó Sárkány sokkal többet játszik és ismertebb, mert ez a műfaj – csúnya szóval – piacképesebb. Középkori és folk elemekkel van tele, és sok magyar középkori dalt játszunk, amelyek a különböző városi rendezvényeken jobban beilleszthetők. A VAN zenekar műfaja ennél sokkal szabadabb szerkezetű, progresszív rock, ami a XXI. századi fülnek egy kicsikét nehezebben fogyasztható.
– A Bordó Sárkány szerintem azért különlegesebb, mert olyan hangszereket használtok, amelyekkel egy hagyományos hangszerboltban nem találkozhatnak a zenekedvelők. Ilyen a ciszter, a mandocello vagy a lantgitár. Hol lehet ezeket manapság beszerezni?
Dickmann Roland: – Nekünk már megvannak a forrásaink, de utánajárást igényelnek. Ezek egyedi, kézzel készített hangszerek, mindegyiket mesterektől vásároljuk. Nagyon jó hangszerkészítők vannak Magyarországon, itt készítik a furulyáinkat, a citerát, kobozt és a kétfenekű dobunkat, a tapant. Lantgitárt viszont nehéz beszerezni. Az enyém egy kétszáz éves darab, amit véletlenül találtam egy hirdetésben Nyíregyházán. Teljesen lerobbant állapotban volt, egy magyar hangszerkészítő kedves ismerősünk újította fel. A felújítása egyébként sokkal többe került, mint a vételi ára, de régi hangszereknél ez természetes. Én nagyon sok éve már ugyanazzal a hangszerkészítővel készíttetem a középkori dudákat és a sípokat. A mandocello egy hibrid hangszer, amit korábban mi sem ismertünk. Basszust szerettünk volna a zenekarba, ezért kezdtünk el tájékozódni, hogyan lehetne pengetős basszushangszerhez jutni. Valahogy ráakadtunk a mandocellóra, ami egy cselló regiszterben szóló pengetős hangszer és nagyon szépen hozza a basszus lágét. Külföldről is szerzünk be hangszereket, például a középkori dudát és sípokat, mert Magyarországon ilyen hangszereket nem készítenek és nem is beszerezhetőek.
– Neked honnan jött a középkori dallamvilág szeretete, amit a Bordó Sárkányban képviseltek? Azt nyilatkoztad egyszer, hogy igazából a metál zenéből ered.
Dickmann Roland: – Kétségtelen, hogy a rock és a metál zenében is vannak nagyon letisztult dallamok, és az általam is kedvelt kemény rock szereti használni a középkori témákat és dallamokat. Mindemellett nehéz visszavezetni, mi fogott meg a középkori zenében. Már a Bordó Sárkány előtt jóval korábban – húszévesen – elkezdtem olyan dalokat írni, amik teljes mértékben középkorias dallamok voltak, pedig akkor még egyáltalán nem találkoztam középkori zenével. Tehát bennem ez a vonzalom vagy a rockzenéből jön, vagy valahonnan teljesen máshonnan. Gyerekkoromban hallgattam még az apám lemezeiről dél-amerikai, ír és magyar népzenét, amelyek szintén hatással voltak rám. Ezek a dallamívek véleményem szerint nem állnak messze a középkori dallamoktól. A középkori dalok is jórészt népdalok, épp csak picit korábbról erednek. Idővel azért egyre nagyobb igény támadt bennünk arra, hogy saját dalokat írjunk. Az önálló szerzeményeink közönségkedvencek lettek. Így ezzel elkezdtünk picit elszakadni a középkori vonaltól, bár arra odafigyelünk, hogy a zenénkben továbbra is felfedezhetőek legyenek középkori hatások – akár a témaválasztásban, a szóhasználatban vagy a hangszerelésben –, de már nem minden dalban kizárólagosan. Ez indokolta a névrövidülést, a Bordó Sárkány Régizene Rend utolsó két szavát elhagytuk, mára fúziós zenévé alakult a stílusunk, már nem csak régi zenét játszunk. Vannak egészen modern felfogású dalok is a repertoárunkban.
– Nagyon sokrétű a feladatköröd a zenekaraidban, a menedzseri tevékenységen kívül alkotói munkát is végzel. Szöveget írsz és dalszerző is vagy, de a hangszeres játék mellett újabban énekelsz is.
Dickmann Roland: - Három dolgot kell elkülöníteni: a szövegírást, a dalszerzést és a hangszerelést. A dalszöveget mind a két zenekarban mindig is én írtam és írom most is. A daloknak nagy részét is én szerzem, bár vannak társszerzőim, valamint mások is írtak már dalt mindkét zenekarban. A hangszerelésbe viszont mindenki nagyon aktívan bekapcsolódik. Nem tartom magam énekesnek, egyszerűen úgy érzem, vannak olyan dalok, amik nem állnak rosszul. A VAN-ban nem éneklek, Emese, az énekesnőnk gyönyörűen énekel. De a Bordó Sárkányban Laci (Szlama László – a szerk.) sem énekesnek indult, mind a ketten úgymond, belecsöppentünk. A dalok többségét ő énekli, de bizonyos számoknál, ha úgy érezzük, hogy nekem állnak jobban, azokat én viszem. Ilyenkor nem vagyok feldobva, hogy megnyertem, mert tanulhatom a versszakokat, ami plusz feladat, még akkor is, ha én írtam azt a szöveget. Alapvetően hangszeres zenésznek tartom magam, furulyán tanultam meg először játszani, úgy érzem, azóta is azon és a középkori dudán vagyok a legmagabiztosabb.
– Utcazenészként bejártad fél Európát a hangszereiddel és egy szál hálózsákkal. Mesélj, kérlek, erről a nem mindennapi életformáról!
Dickmann Roland: - Még a pályám elején vettem a hátizsákom, a hangszereimet, felültem a vonatra és éveken keresztül heteket töltöttem Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, vagy Hollandiában. Nappal muzsikáltam egy városban, aztán felszálltam a vonatra, és ahol az másnap reggel letett, ott folytattam. Körülbelül nyolc évig csináltam ezt szinte életvitelszerűen. Egyetemistaként kezdtem, de nemcsak nyáron, hanem bármelyik évszakban felkerekedtem. Franciaországban éreztem a legjobban magam, Toulon volt a főhadiszállásom, így annak környékén bejáratott helyeim alakultak ki, úgymint Marseille, Nizza, Cannes és Ventimiglia. Időnként a nyugati parton is megfordultam, Biarritz-ban is nagyon sokat játszottam. Volt nálam egy hálózsák és egy laticel; soha nem aludtam se szálláson, se sátorban, csupán a szabad ég alatt játszótereken, parkokban. Ebből már elvi kérdést csináltam. A nyolc év alatt sohasem ültem tömegközlekedési eszközre sem, csak vonatra. Főleg tengerpartokon mozogtam. A kapitányoktól többnyire sikerült megtudom a számukra fenntartott zuhanyzók kódját, ott megfürödtem, vagy a tengerben úsztam egyet.
– Kifejezetten az volt a cél, hogy pénzt keress, vagy inkább kalandvágyás?
Dickmann Roland: – Mindkettő. Ez komoly megélhetési forrást jelentett akkoriban, nagy divatja volt a kilencvenes években és a kétezres évek elején. Először egy debreceni zenészbarátommal mentem, aztán sokszor többedmagammal – ketten vagy hárman – keltünk útra, de működött one-man bandként is. Egy idő után komoly repertoárom és felszerelésem lett. A lábamon volt az ütős szekció – csörgők, shakerek –, és azt kísértem énekkel, gitárral, furulyával és dudával. Kitettem a hangszertokot magam elé, ennyi kellett hozzá. Nekem lételemem volt kint lenni, ez jelentette a szabadságot. Igyekeztem mindig újabb és újabb városokba eljutni, ahol szétnéztem, bandáztam emberekkel, zenészekkel, fesztiválokba csöppentem bele.
– Ez azért nem veszélytelen, főképp egyedül. A cuccaidat sosem lopták el vagy hagytad el?
Dickmann Roland: - Dehogynem! Raboltak is ki, hagytam is el. Tudomásul kell venni, hogy ez benne van a pakliban. Egy idő után megtanulja az ember, hogyan vágja ki magát gyorsan egy kényes szituációból. Egyszer fényes nappal egy aluljáróban próbáltak kirabolni a marseille-i állomásnál. Beszélgettünk idegen srácokkal, sétáltunk, akkor még nem is fogtam gyanút. Viszont mikor lementünk az aluljáróba, kérték, hogy adjam oda nekik a pénzem. Mondtam nekik, hogy nem gondoljátok, hogy lehoztam ide, azért én se most kezdtem a vándorlást. (A pénz egyébként nálam volt.) Akkor épp több zenésszel voltam úton, akik fent maradtak. Mondtam, természetesen fent hagytam a többieknél a pénzt. Jöttek vissza fel velem, de a társaimnak jeleztem egy fejmozdulattal, hogy most innen lépni kell. Ők azonnal megértették, így el tudtunk osonni. Vonaton is próbálkozott egy srác, kést rántott, hogy elvegye a cuccaimat. Ott volt egy kis dulakodás, de szerencsére nem történt baj. Azt hiszem, lazán tudtam kezelni ezeket a helyzeteket; mondtam az illetőnek, hogy erre mi szükség van, és akkor gyakorlatilag el is rakta a kést. Ők sem akarnak feltétlenül bajba kerülni, pláne nem egy vonaton. Az utcazenélés nekem továbbra is öröm. Most is ha megyünk külföldre fellépni, útközben néha megállunk és kipattanunk az autóból, hogy megkeressük az ebédrevalót. Kipakoljuk a lemezeinket és egyéb zenekari termékeinket, zenélünk egy órát, megkeressük az egész busznak az ebédjét, majd megyünk tovább. Ezt a mai napig gyakran csináljuk.
– Ha ennyire lételemed a kaland és az utazás, nem gondoltál sosem arra, hogy elköltözz Debrecenből?
Dickmann Roland: – Az a helyzet, hogy én nagyon kötődöm ehhez a városhoz. Amikor elvégeztem a pszichológia szakot, jött egy álláslehetőség Budapesten, egy multinacionális cég keresett szervezetfejlesztő pszichológust, nagyon csábító fizetést kínáltak érte. Én kértem néhány nap gondolkodási időt. Abban a pár napban egyre mélyebb hangulati válságba kerültem. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor az ember elveszíti a szerelmét. Végül arra jutottam, hogy ha már a szerelmeimet nem is tudtam megmenteni a múltban, ezt meg tudom menteni – mármint a várost – úgy, hogy nem hagyom el. Az is megfogalmazódott akkor bennem, hogy nekem itt a helyem. Nagyon erős az érzelmi kötődésem hozzá. A szüleim itt élnek, a barátaim többsége is, nekem pedig nagyon komoly kapcsot jelentenek az emberek, az emlékek, a múlt és az életem fontos helyszínei.
– A Bordó Sárkánnyal sem merült fel, hogy például nemzetközi karriert valahol máshol jobban befuthatnátok?
Dickmann Roland: – Magyarországon is lehet nemzetközi karriert befutni. Tizenhét országban jártunk eddig, ami szerintem önmagáért beszél. Ez nem azt jelenti, hogy tizenhétszer voltunk külföldön, a legtöbb országban többször is megfordultunk. Norvégiába tizenegyedjére megyünk most júniusban. Tavaly ősszel volt egy hétállomásos kanadai turnénk. Ha minden jól megy és megkapjuk a vízumot, akkor lesz egy sokállomásos USA-turnénk ősszel, de az idén megyünk még Dániába, Németországba, Felvidékre és Erdélybe is. Úgyhogy mi rengeteget vagyunk külföldön, de az elköltözés fel sem merül.
– Mi az, amit különösen szeretsz és pozitívnak találsz itt Debrecenben?
Dickmann Roland: – Ide köt a múltam, a családom és a két zenekarom. Szeretem ezeket az épületeket. Nagyon sok helyszínnel van közös történetünk az iskoláim, a munkahelyeim vagy a fellépéseim révén. Zenéltem templomokban, a Nagytemplomban, a zsinagógában, kórházakban, középiskolákban, egyetemeken. Az összes fellépőhely közel áll hozzám a legkisebb kocsmától a Hódos Imre Rendezvénycsarnokon át a Kölcsey Központig.
– Nézzük meg a másik oldalt is. Mi az, amit nem szeretsz?
Dickmann Roland: – A koncerteken észrevettük, hogy a magyar közönség egy picit visszafogottabb, szemérmesebb a külföldihez képest. Debrecen még magyar viszonylatban is zárkózottabb. Ismerjük ezt a cívis mentalitást, az itt élő embereknek több idő kell, hogy feloldódjanak, vagy hogy újabb dolgokat befogadjanak. Külföldön ez nem így van, sokszor már a második számnál népünnepély van, szinte eksztatikus állapotba kerülnek a koncert résztvevői, annak ellenére, hogy magyarul éneklünk. Debrecenben azért nagyon-nagyon oda kell tennünk magunkat, és mégis mindig van bennünk egy kis feszültség, hogy vajon a koncert melyik pontján fog megtörténni a csoda, ami miatt az ember egyébként felmegy a színpadra. Lehet látni, hogy egyesek bizonytalanul tapsolnak és közben figyelik, hogy vajon mások nézik-e őket és mit gondolnak róluk. Nem tudom máshogy mondani: zárkózottság jellemzi a debrecenieket a magánéletben is. A másik, ami változhatna, az az elveszett természeti értékeink visszaszerzése, gondolok itt a tavainkra. Debrecen és környéke nincs elkényeztetve természeti kincsekben, főképp hegyek, folyók és patakok tekintetében. Volt viszont néhány klassz tavunk és fürdőhelyünk, ahová szívesen jártak a debreceniek és a környékbeliek szórakozni, pihenni. Borzasztóan sajnálom, hogy a szörfös tó odalett, megszűnt a Macsi Balcsi, nincs Vekeri-tó, se Fancsika. Nagyon jó lenne, ha ezeket visszakapnánk.
– Látva ezt a nagy művet, ami mögötted van, tehát a sok zenekar, a pszichológusi pályafutásod, a magánéleted, mondd, mire vagy a legbüszkébb az életedben!
Dickmann Roland: – Egyrészt a dalaimra, amiket írtam. Nekem az alkotási folyamat, amikor megszületik egy dal, katarzist okoz. Ugyanezt az érzést élem meg, amikor van egy sikeres terápiám. Nyilván ez utóbbi közös katarzis, hiszen a páciensnek is dolgoznia kell önmagán. A klasszikus vicc is így tartja: hány pszichológus tud betekerni egy villanykörtét? Egy, de azt a körtének is akarnia kell. Amikor a zenekar elé viszek valamit, az csak egy dal, de aztán a többiek hozzárakják a saját maguk alkotó energiáját, abból mű lesz, egy csoda születik, ez pedig óriási büszkeséggel tölt el. Persze, a zenealkotói folyamat alatt rengeteg gyötrődést élek meg, hogy vajon jó lesz-e, olyan lesz-e, amilyennek elképzeltem, de amikor végre kész a dal, euforikus érzésem van. A családomra is rendkívül büszke vagyok: a gyermekeimre és a feleségemre. A kisfiam gitározik, és már tizenegy évesen ontja magából a különböző szerzeményeket. Dallamot még nem ír hozzá, de a harmóniákat már rakja egymás után és jegyzi le őket. Mindig azt szoktam mondani, hogy a két legkomolyabb mestermunkám a két gyerekem. Ez is alkotási folyamat, hiszen megszületnek, aztán a csecsemőből ember kell, hogy legyen. A gyerek valahol olyan, mint egy dalkezdemény, abból is egy mű születik a folyamatos foglalkozás, azaz alkotói munka révén. Amikor rájuk tekintek, az mindig óriási, szinte meg sem érdemelt büszkeséggel tölt el.
Krajnik Ildikó
