Örökségből küldetés: mindennapok a Máltai debreceni krízisirodáján

Vannak emberek, akik számára a segítségnyújtás nem feladat, hanem létezésük természetes része. Akik nem azért hajolnak le másokhoz, mert elvárják tőlük, hanem mert egyszerűen nem tudják másképp élni az életüket. Bogdánné Halász Márta ilyen ember. Csendben, következetesen, mosollyal, kitartással a szívében teszi a dolgát – immár tizennégy éve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Erzsébet utcai krízisirodájának élén. Nem választotta ezt a hivatást, inkább az választotta őt: édesanyja nyomdokain járva lett a város egyik legelhivatottabb karitatív munkása. A krízisiroda falai között nap mint nap sorsok fonódnak egymásba – fájdalmasak, meghatók, és olykor megváltóak is. Márta hisz abban, hogy egy kézszorítás, egy adag étel, egy tiszta kabát is képes visszahozni az emberi méltóságot. Hogy a jó szónak, a meghallgatásnak gyógyító ereje van.

És hogy nem kell világot váltani ahhoz, hogy valakinek megváltozzon az élete – néha elég csak ott lenni.

– Édesanyám, Halász Tiborné Márta 1993-tól dolgozott itt, a Máltai Szeretetszolgálat krízisirodáján. 67 évesen kezdte, aktív nyugdíjas volt, rengeteg szabadidővel. Amikor elutazott, szabadságot vettem ki a munkahelyemen, és beálltam segíteni. Édesanyám 86 éves korában, 2011-ben úgy döntött, leteszi a lantot. Egy összejövetelen Fodor András atyával beszélgettünk, és ő kérdezte, folytatnám-e, amit édesanya elkezdett. Azóta eltelt tizennégy év, és ma is örömmel járok be önkéntesként dolgozni – kezdi történetét Márta, akihez mindig is közel állt az önkéntesség, az elesettek segítése. Gyerekkorában természetes volt számára, hogy édesanyja tejet, főtt ételt, meleg ruhát küldetett vele azoknak, akik szükséget szenvedtek. Így szinte belenőtt a karitatív életbe. Márta eredetileg agrármérnökként és külkereskedőként dolgozott két jelentős cégnél, melyek rendszeresen támogatták a Máltai Szeretetszolgálatot – a kapcsolatok máig élnek.

Márta – saját elmondása szerint – nagyon szereti a munkáját, még ha az olykor megterhelő is. Bár sokszor kerül kapcsolatba súlyos élethelyzetben lévőkkel, gyakran tapasztal pozitív visszacsatolást. Ha kell, a végsőkig elmegy az ügyintézésben, és kitartásának köszönhetően sokaknak segít. – Szeret az Isten, és úgy érzem, én csak egy eszköz vagyok a segítéshez. Úgy gondolom, a sajnálat sok energiát emészt fel, ezért inkább cselekszem. Ha sajnálkozással töltöm az időt, telnek a percek, de nem tettem semmit. Ha viszont hallgatok, figyelek, jelen vagyok, azzal már előrébb vagyunk – mondja. – Bárki kerülhet nehéz helyzetbe, és olykor a rossz dolgok is hamar megoldódnak. Akkor van baj, ha valaki nem képes kikeveredni belőle, nem akar magán segíteni. Ezért is van szükség a Máltai Szeretetszolgálatra és az itt tevékenykedőkre: hogy kicsit talpra állítsa az embereket – mondja.

A debreceniek azonnal segítenek, ha baj van

A krízisirodában jelenleg 10 ember dolgozik, ebből 8 önkéntes, 2 fő közfoglalkoztatott. Minden hétköznap nyitva tartanak: délelőtt adományokat osztanak, délután fogadják azokat. Minden beérkező tárgyat gondosan átvizsgálnak, kategorizálnak, szigorú leltárt vezetnek róluk. – Debrecen nagyon érdekes város. Sokan azt hiszik, a cívis ember nyakas és rátarti. Én viszont azt tapasztalom, ha baj, katasztrófa van, azonnal megmozdulnak, és segítenek. Ezért végtelenül hálás a Máltai Szeretetszolgálat! 2022. február 24-én hajnalban kitört az orosz-ukrán háború. Mire délután kettő lett, plafonig álltak az adományok. Egyetlen felhívás nélkül, csak jöttek és jöttek az emberek – meséli. Egy cég például 1,8 millió forint értékben ajánlott fel pelenkát, popsitörlőt, konzerveket, fertőtlenítőket. A Máltai Szeretetszolgálat aktívan részt vett a menekültek elhelyezésében is. – Az erdőben sétáltam, amikor hívtak: Bárándra érkezett 86 ukrán állampolgár – Egyiptomból. Elmentek nyaralni, amíg pihentek, hazájukban kitört a háború. Szombat este bejöttünk az irodába, válogattuk a ruhákat, hiszen nem volt náluk egyetlen meleg darab sem. Báránd lakossága is azonnal megmozdult, az asszonyok főztek, sütöttek – emlékezett vissza.

Kritikus időszakokban – télen, karácsonykor vagy iskolakezdéskor – megsokszorozódnak az igények. Nincs az a cipő- vagy kabátmennyiség, ami ne fogyna el. Kérik az adományozókat, csak tiszta, jó állapotú ruhát vigyenek be, mert nincs mosási lehetőségük, a selejt leadása pedig költséges. Szerencsére nagy cégektől is érkeznek felajánlások, olykor teljesen új, címkés ruhaneműk. – A karácsonyi időszak a legnehezebb, de egyben a legszebb is. A leginkább rászoruló 500 ellátottunknak csomagot állítunk össze: liszt, cukor, rizs, tészta, konzervek, tea, édesség – és saját készítésű mézes sütemény kerül bele. Római katolikus vagyok, minden reggel elmegyek a rorátéra, utána sütök egy adagot. Karácsonyra több tíz kiló gyűlik össze. Mára a barátnőim, kollégáim, önkénteseink is segítenek benne. Magunk csomagoljuk, így jutnak el a családokhoz és a kisnyugdíjasokhoz – mondja.

Az irodában előfordulnak feszült helyzetek is, de Márta már rutinosan kezeli ezeket, mint mondja, jobb a békesség. – Nagyon érzékenyek, akik hozzánk jönnek. Mindig azt mondom: kedvesen szólni ugyanannyi energiába kerül, mint csúnyán. Van, aki megtanulta a tiszteletet, másnak erre nem volt lehetősége. Engem ritkán hoznak ki a sodromból, kedvességgel szinte bármit el tudok intézni – fogalmaz, hozzátéve, a kollégái is csodálatos emberek, nem is lenne meg nélkülük. Hiszen a Máltai Szeretetszolgálat nem egy egyszemélyes vállalat. Az adományozás érzékeny és adminisztrációval teli terület, de ma már Mártának fel sem tűnik a rengeteg papírmunka. – Van, hogy a szaloncukrot is grammra kell elszámolni.

Élelemből, cipőből, gyógyszerből soha nem elég

Amire a legnagyobb szükség van: tartós élelmiszer, ruhanemű, cipő – felnőtt és gyermek –, tisztálkodó- és tisztítószerek. Hetente háromszor van ételosztás, amelyre mindenféle korosztály érkezik – hajléktalan emberek, kisgyerekes anyák, idősek egyaránt. Az élelmiszermentés révén sok felajánlást kapnak. – Két kolléganőm igazi „kenyérszaporító”, valahogy mindig jut mindenkinek. Olykor ritkaságokat is kapunk, például főző banánt, amit korábban nem ismertek a hozzánk forduló rászorulók – elmagyaráztuk, hogyan kell elkészíteni, bátorítottuk őket, hogy próbálják ki. Igazságosan osztjuk el, amit kapunk, legyen az szalonna, sajt vagy karfiol – mondja.

A krízisirodában heti egy alkalommal egy nyugdíjas orvosnő is rendel fél napot, aki leginkább tanácsot ad, gyógyszeradományt oszt. Márta tudatta, orvosi rendelés kisebb-nagyobb megszakítással mindig is volt, sőt, korábban egy pszichiáter is foglalkozott a nehéz helyzetben élőkkel. – Dr. Jakab Éva önkéntesként dolgozik nálunk, a kapott készítményeket osztja szét az igényeknek megfelelően. Ha a beteg az adott gyógyszerről hoz egy úgynevezett felírási igazolást, akkor segítünk.

Tovább a megkezdett utakon

– Vannak, akik több évtizede járnak hozzánk. Megható, hogy ma is sokan emlékeznek édesanyámra, halottak napján mécsest gyújtanak az emlékére, hiszen 6 éve nincs közöttünk. Van, aki virágot hoz, hogy vigyem ki a sírjára. Édesanyám 2002-ben megkapta a Szent Erzsébet Rózsája díjat, amit a magyar katolikus egyház püspökeinek testülete ítél oda minden évben. Egy rózsatő, amit akkor kapott, ma is virágzik, hatalmas rózsákat hoz tavasztól őszig – mondja mosolyogva. Mártát az utcán sokan felismerik, de tiszteletben tartják a magánéletét, nem keresik meg a szabadidejében, tudják, a segítségkérésnek megvan a maga helye. A családja természetesnek veszi, hogy nyugdíjasként, négy gyermek nagymamájaként is 110 százalékon „pörög”. Neki ez természetes, sőt, a legidősebb unokája is aktív önkéntes. – Ezt kaptam örökségül, és ezt maximálisan tiszteletben tartja a családom. A most 16 éves unokám másfél éves kora óta jön a Máltaiba „dolgozni”. Emlékszem, egyszer kaptunk több száz kiló kávét, amit nem lehetett csomagonként kiosztani, csak lefőzve. A folyosón osztogatta a cukrot, adogatta a műanyag poharakat – pedig éppen csak tudott járni. Azóta is minden szünetben itt van, segít. Jelenleg külföldön élnek, nemrég érkezett meg Tanzániából, ahol kórházépítésnél segédkezett az iskolatársaival együtt. Keverte a maltert, lapátolt. Úgy gondolom, az önkéntesség a vérében van – és a húgát is „megfertőzte”, aki szintén gyakran jön a Máltai krízisirodájába segíteni.

Addig, amíg öröm

Márta elmesélte a legmeghatóbb élményét is. – Egyszer egy kétségbeesett nő csöngetett be az irodába: három lánya volt, úton a negyedik gyermek, és úgy érezte, képtelen a világra hozni a kicsit. Kértem, gondolja át a döntést, mert az élet kiszámíthatatlan, nem tudhatja, milyen fordulatok következhetnek. A nő végül világra hozta a gyereket, aki ma már nagy fiú, a család élete pedig rendeződött. Az is lehet, hogy épp ő lesz egyszer a támaszuk – teszi hozzá Márta mosolyogva. Felidézte, volt olyan asszony, akinek megtanította leírni a nevét; ez is óriási boldogsággal töltötte el. Természetesen nem minden eset végződik sikeresen, elkerülhetetlenek a kudarcok. Vannak, akiken nem tudnak segíteni. Ám ha valaki úgy megy ki az ajtón, hogy köszönetet mond, az már önmagában is pozitív eredmény. És ha ez naponta hússzor megtörténik, az nem lehet más, csak siker.

És hogy meddig igazgatja Márta a krízisirodát? Amíg örömét leli benne. Sík Sándor Ments meg Uram! című versét idézte: „Ha jönni talál olyan óra, / Hogy megzökkenne vágyam mutatója, / Kezem kezedben ha kezdene hűlni, / Más örömén ha nem tudnék örülni, / Ha elapadna könnyem a más bűnén, / A minden mozgást érezni ha szűnném, / Az a nap Uram hadd legyen a végső: / Szabadíts meg a szürkeségtől!”

Fogarasi Renáta