Hortobágy hídja csak papíron szép
A Hortobágy folyó fölött átívelő Kilenclyukú híd nem egyszerű közlekedési létesítmény. Ez a magyar Alföld egyik legismertebb jelképe. Kilenc boltívével, klasszicista vonalaival és közel kétszázéves múltjával nemcsak mérnöki teljesítmény, hanem a kulturális örökség szerves része. Valaha a Sóút fontos állomása volt, ahol a kereskedők és marhahajtók átkeltek a Hortobágy vizén. A tölcsérszerű rámpák segítették a gulyák, ménesek és pásztorok átvonulását. Nemzedékek élményei kapcsolódnak hozzá, sőt az irodalomban, képzőművészetben és néprajzban is nyomot hagyott. Ma turisztikai látványosságként, világörökségi helyszínként hirdeti a puszta dicsőségét.
Egy ilyen örökség esetében joggal várná el bárki, hogy kifogástalan állapotban mutassa meg magát a látogatónak.
A valóság ezzel szemben jóval kiábrándítóbb. Aki a déli oldal felől közelíti meg a hidat, annak nem a nemzeti szimbólum méltósága, hanem a pusztulás nyomai tárulnak a szeme elé. A fehérre meszelt felület foltokban hámlik, a festék bőrszerűen válik le a falról. Ahol lepattog, ott előbújik a habarcs, sőt több helyen már a tartóháló is látszik. Az ívek alján darabokban hullik a vakolat, mintha a salétrom évtizedes lenyomatát őrizné a fal. A folyó fölötti szakaszon különösen látványos a pusztulás: a vakolat szinte eltűnt, a festék kifakult, a rámpák kőelemeiből darabok hiányoznak. A falak sötét, penészesnek tűnő foltokat viselnek magukon, amelyek a Hortobágy folyó partjáról különösen szembetűnők. Mindez inkább egy elhagyott malomépületre emlékeztet, semmint a magyar világörökség egyik kirakatára.
Az északi oldalról némileg szebb a kép: ott frissebbnek látszik a festés, valószínűleg néhány éve hozzányúltak. De közelről szemlélve itt is repedezik a felhajtó rámpa és a híd közötti tégla, az alap töredezett, a fehér meszelés pedig csak ideig-óráig fedi el a hibákat.
A híd ugyan közlekedésre alkalmas, a 30 km/órás sebességkorlátozást betartva át lehet rajta hajtani. De a külső állapot egyértelműen azt üzeni: ez a műemlék erősen rászorulna egy alapos és igényes felújításra. És nemcsak azért, mert egyre csúnyább látványt nyújt, hanem mert a világörökségi helyszínekhez méltó gondosságot várnánk el tőle. Jakab Ádám, Hortobágy polgármestere tisztában van a problémával. A híd azonban nem az önkormányzat tulajdona, az esztétikai felújításnak nyilván pénzügyi akadályai vannak. Öröm azonban, hogy ígéretes tárgyalásokat kezdtek a szakminisztériummal, amelynek tárgya: a híd küllemének folyamatos rendben tartása, hogy méltó legyen a világörökségi címre is.
A Közút szerint minden rendben
A Magyar Közút a Cívishír kérdéseire közleményszerű, szinte derűs nyugalmat árasztó tájékoztatót küldött: a hídon évente vizsgálatot végeznek, tízévente fővizsgálat is van. A legutóbbi, 2019-ben, mindent rendben talált. Teherbírási gond nincs, az üzemi teherbírás 40 tonna, a híd „biztonsággal viseli az áthaladó forgalmat”. Sőt: 2021-ben nagyobb felújítást is végeztek: új kopóréteg került az útra, rendbe hozták a mellvédfalakat, felújították a vízköpőket. „Hidrofób bevonatot” kapott a kőfelület, a mellvédfalakat pedig minden évben meszelik. A közlemény nyomatékosítja: állékonysági probléma nincs, a híd hosszú távon is képes ellátni a 33-as főút forgalmát, a 33-as út áthelyezése „nem időszerű”.
Mindez valóban megnyugtató lenne, ha nem látnánk a saját szemünkkel a híd omladozó vakolatát, feketés foltjait, hiányos köveit. A Magyar Közút szerint tehát minden rendben, csakhogy a valóság nem az Excel-táblázatokban és a sajtóközleményekben, hanem a Hortobágy folyó partjáról látszik igazán. Onnan pedig bizony az derül ki, hogy a világörökség részeként nyilvántartott Kilenclyukú híd méltatlan állapotban várja a turistákat. Az állami vállalat által hangoztatott „minden rendben” így legfeljebb arra igaz, hogy a híd nem omlik a forgalom alá. De vajon elég ennyivel beérni?
A híd története
A mai kőhíd előtt fahíd állt, amelyet az árvizek és a forgalom folyamatosan rongált. Debrecen városa 1825-ben döntött kőhíd építéséről. A három pályázó közül Povolny Ferenc terve valósult meg: kilenc boltív, tölcsérszerű felhajtókkal. Az építkezés 1827-ben indult, 1833-ban készült el. Mintegy 400 ezer helyben égetett téglát használtak fel, a kőanyagot Tokajból Tiszacsegén keresztül hozták. Az építmény azóta is eredeti formájában áll – az 1980-as évek elején, majd 2021-ben esett át jelentősebb felújításon.
