Egy debreceni gangos háztól a leukémiás gyermekek segítéséig

Hetey Attiláné Rita több mint huszonöt éve dolgozik a Leukémiás Gyermekekért Alapítványnál. Szervez, segít, közvetít, meghallgat és intézkedik. Sok család számára ő az első kapaszkodó a diagnózis utáni, bénító sokkban. A Civil Fórum Debrecen Egyesület által szervezett Feminárium május 20-i vendégeként nemcsak az alapítvány történetébe engedett betekintést, hanem saját életéről is mesélt. Arról, hogyan formálta őt egy belvárosi, gangos ház közössége, több meghatározó nő, és az a bizonyos kockás füzet, amely végigkísérte az egész életét.

– Édesapám vegyészmérnök, édesanyám bolti eladó volt. A belvárosban éltünk, egy igazi polgári, körfolyosós társbérletben. Ez a környezet alapjaiban határozta meg a későbbi életemet – kezdte Rita. – A szüleim nagyon korán elváltak. A nagymamám, az édesanyám és a szomszéd néni voltak a legfontosabb igazodási pontok számomra. Lehet, hogy különösen hangzik, de utóbbi, Irénke tette rám a legmélyebb benyomást. Hogy miért? Ezen a második emeleti körfolyosón úgy éltünk, mint egy nagy család. Irénke egész nap otthon volt, és intézte a lakók ügyes-bajos dolgait. Ő fogadta a postást, a díjbeszedőt, kifizette a számlákat, majd mindent gondosan feljegyzett egy kockás füzetbe. Mindenkinek saját oldala volt, ahová felkerültek a tételek, a hónap elején pedig elszámoltunk. Azt hiszem, a pedantériát, a rendszeretetet, a tervezést és az egész gondolkodásmódomat tőle tanultam.

Rita tőle leste el, hogy az életet meg kell tervezni – a hivatástól a mindennapi házimunkáig. Hiszen ha rend van a fejünkben és a környezetünkben, sokkal hatékonyabbá válunk.

Bízzunk a döntéseinkben!

Rita a kis Kossuthban kezdte tanulmányait, ahonnan egyenes út vezetett a Tóth Árpád Gimnáziumba, ám egy betegség átírta a terveit. Egy műtét, majd az azt követő komplikációk miatt hónapokat töltött kórházban, ami mentálisan is megviselte. Amikor visszatért az iskolába, már idegennek érezte a régi közeget, így 15 évesen úgy döntött, abbahagyja a gimnáziumot. – El lehet képzelni, mennyire sokkolta ez a szüleimet és a környezetemet – emlékezett vissza mosolyogva. – De kitartottam az elhatározásom mellett, és beiratkoztam egy gépíró tanfolyamra. Itt találkoztam „Irénke néni 2.0”-val, aki a gépelés mellett viselkedésre és öltözködésre is tanított minket. Majd 1972 februárjában megjelent nálunk a megyei adóközösség – a NAV akkori jogelődje – vezetője, azzal a felütéssel, hogy a legjobb gépíróra van szüksége. Engem választott, és ezzel fejest ugrottam a mély vízbe. 

1973. március 1-jén már napi nyolc órában dolgoztam, pedig még a tizenhatot sem töltöttem be.

Ezen a munkahelyen tizennégy évet töltött el. Közben esti tagozaton leérettségizett a Fazekas-gimnáziumban, elvégezte a közgazdasági kiegészítőt, és képesített könyvelő lett. – Férjhez mentem, született két lányom, elváltam, munkahelyet váltottam, másodszor is férjhez mentem, megszületett a fiam – sűrítette egy-egy mondatba az éveket. Végül a második házassága sem a tervek szerint alakult, így egy nagy, összetartó mozaikcsalád formálódott körülötte. – Nem lehet az élet minden területén százszázalékosan teljesíteni, ezt a magánéletem is bizonyítja. De úgy érzem, anyaként mindent megtettem a gyermekeimért, amit csak lehetett, a munkámra pedig rendkívül büszke vagyok – fogalmazott.

Hangsúlyozta, hogy a célok elérésében ma is a tervezés – az a bizonyos kockás füzet – segíti: lista alapján vásárol, és egy-egy hosszabb ünnepi időszakot is előre megtervez. De mi történik, ha borul a papírforma? – Három gyermek és három unoka mellett megtanultam, hogy a váratlan helyzetek az élet részei. Ilyenkor azonnal képes vagyok újratervezni. Érdekes, de Irénke néni szellemisége nemcsak a rendszerszemléletben, hanem a mindennapi mozdulatokban is visszaköszön; talán még takarítani is ugyanolyan tempóban takarítok, mint egykor ő. A gyerekek észrevétlenül raktározzák el a látott mintákat, és viszik tovább őket. A tettek mindig erősebbek a szavaknál, és bízom benne, hogy az én példámból is tanulnak majd mások.

1994-ben Rita egyetlen perc alatt hozott meg egy sorsfordító döntést.

– 1992 áprilisában a Debreceni Egyetem pénzügyi osztályán kezdtem dolgozni, majd nyolc hónappal később meghirdettek egy állást a gyermekklinikán: gondnoknőt kerestek. Megpályáztam, és felvettek. Intéztem a javításokat, beszereztem mindent, ami hiányzott. Tizenkét gyönyörű évet töltöttem ott, és a klinika igazgatónője szintén nagy hatással volt rám. Hazai és nemzetközi konferenciákat szerveztünk, havi rendszerességgel gyermekgyógyászati esteket, képzőművészeti kiállításokat és házi koncerteket tartottunk – sorolta. Aztán 1994-ben belépett az irodájába Karmazsin László professzor, a gyermekklinika korábbai igazgatója, a Leukémiás Gyermekekért Alapítvány kuratóriumi elnöke, és felkérte, hogy vegye kézbe az alapítvány koordinálását. – Három gyerek mellett, egy viszonylag új munkahelyen, épp a mérlegképes könyvelői iskolát taposva… – nevetett fel. – Ott, helyben kellett döntenem, és igent mondtam. Magam sem tudom pontosan, mi motivált. Talán az újdonság varázsa és a kihívás, hiszen korábban nem is hallottam az 1990-ben bejegyzett szervezetről. Érdekesség, hogy a Leukémiás Gyermekekért Alapítványt egyes sorszámmal regisztrálták a megyei bíróságon, vagyis ez volt az első hivatalos alapítvány a keleti régióban, de országos szinten is alig akadt még kettő-három.

„Tudjuk, mi kell egy mosolyhoz”

A kezdetekben szinte sötétben tapogatóztak, fogalmuk sem volt, hogyan kell működtetni egy civil szervezetet. – Sokat törtem a fejem, hogyan induljunk el. Végül jött az ötlet: keressük meg a kisiparosokat, hiszen úgy gondoltuk, náluk van a pénz. Vettem pár telefonkönyvet, és véletlenszerűen leveleket kezdtem írni nekik. Éjjel-nappal borítékokat címeztem. Mi voltunk az elsők, akik magáncélra sárga csekket gyártattak, és azt küldtük ki a potenciális támogatóknak. Az igazi áttörést azonban az adó 1 százalékos felajánlásának 1997-es bevezetése hozta meg – emlékezett vissza.

Az alapítvány ma ismert, letisztult arculata 2010-ben, a huszadik évfordulón született meg: a lila szín, az orvosokat szimbolizáló pálcikaemberkék, és Babett – az alapítvány arca –, aki a fotózás idején még négyéves volt, ma pedig már egészséges felnőttként éli az életét.

Rita büszke arra, hogy nem óriásplakátokkal, hanem közösségi eseményekkel szólítják meg az embereket. Ha kell, futnak, kerékpároznak vagy fociznak, hogy közelebb hozzák a tevékenységüket a támogatókhoz. – 2012 óta az alapítvány székhelye egy épületben van a Gyermekhematológiai-Onkológiai osztállyal. Ekkor hoztuk létre a szociális alapot is, és azóta napi kapcsolatban vagyunk a szülőkkel. Amikor 2013-ban nyugdíjba vonultam, már teljesen az alapítványnak szentelhettem az időmet. Amikor egy új család érkezik a fekvőbeteg osztályra, csak annyit mondok nekik: itt vagyok, ha bármilyen kérésük, problémájuk van, keressenek bizalommal. Tudniuk kell, hogy nincsenek egyedül a bajban – mondta, hozzátéve, tudatosan nem kérdez rá a pontos orvosi diagnózisra, hiszen a gyógyítás nem az ő kompetenciája.

A második találkozás alkalmával a szülők egy kérdőívet töltenek ki, amelyből kiderül, milyen körülmények között élnek, és miben kérnek segítséget. – A jelenlegi költségvetésünk lehetővé teszi, hogy évente két-három gyermeknek biztosítsuk az úgynevezett „tiszta szobát”. Ez a festést, burkolást, új bútorokat jelenti, ami családonként 2-3 millió forintos költséget jelent. Emellett kisebb háztartási gépek (mosógép, szárítógép, klíma) beszerzésével minden hozzánk fordulónak tudunk segíteni. A kérelmek a weboldalunkon keresztül érkeznek, a kuratórium átbeszéli őket, és szerencsére van akkora a bevételünk, hogy eddig egyetlen családot sem kellett elutasítanunk – folytatta.

Az alapítvány legfőbb célja, hogy a kórházi osztályon töltött hosszú heteket, hónapokat elviselhetőbbé, otthonosabbá tegye a gyermekek számára. Hitvallásuk szerint a jelenről és a jövőről kizárólag pozitívan beszélnek. 2010-ben elhatározták, hogy egy kifejezetten pozitív kisugárzású szervezetet építenek fel, melynek mottója: „Tudjuk, mi kell egy mosolyhoz”. Megfogadták azt is, hogy soha nem készítenek fotókat kopasz gyermekekkel, és ehhez a mai napig szigorúan tartják magukat.

– A szülőknek mindig elmondom: a kezelések alatt kihullik a kicsik haja, de higgyék el, sokkal dúsabb és szebb lesz, amikor visszanő. És ez valóban így van. Meg tudom nyugtatni őket, mert látják rajtam a több évtizedes tapasztalatot és a nyugalmat. Ezekre a beszélgetésekre, a hiteles biztatásra óriási szükség van. Nem sajnálkozunk, nem sírunk együtt a családokkal, mert a megtörtént dolgokon már nem tudunk változtatni. A pozitív példák viszont előrevisznek – fogalmazott.

Rita a beszélgetésre készülve önanalízist végzett, és rájött: a másokon való segítés bizonyos szempontból egyfajta egészséges önzés is a részéről, hiszen amíg a családok ügyeit intézi, addig sem a saját gondjaival foglalkozik.

A gyerekekből áradó erő őt is feltölti, és rendszeresen hálát ad azért, hogy egykor meghívást kapott az alapítvány kuratóriumába. – Furcsán hangozhat, hiszen beteg gyermekek vesznek körül, de ez az alapítvány rengeteg boldog pillanatot adott nekem. Így, közel a hetvenhez biztosan tudom, hogy jó döntést hoztam, amikor igent mondtam a felkérésre. Nagyszerű érzés, hogy még ma is hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel, és bízom benne, hogy mindet meg is valósíthatom.

Ha ön is szeretné támogatni a Leukémiás Gyermekekért Alapítvány munkáját, látogasson el a szervezet hivatalos weboldalára.

Fogarasi Renáta