Vihar előtti csend az Apollóban

A vihar előtti csend filmje a Kálmán-nap; házaspárok félelmei a kapcsolat végétől, az elszakadástól; a feszültségé, amely nem egyszerűen elkezdődik, majd befejeződik valamikor. Hanem csak tart és egyre tart, lappang, stresszel éveken, évtizedeken át, Damoklész kardjaként lóg felettünk. Ezt szerettük volna megmutatni úgy, hogy a nézők értsék, de közben a film szórakoztasson is – hallhattuk Hajdu Szabolcstól az Apolló moziban, ahol párkapcsolati trilógiájának önállóan is megálló darabjait egyetlen „hosszú délután” levetítették a 9. Magyar Filmszüret keretében. 

Az egyik legelismertebb magyar filmes alkotótársával, Gelányi Imrével válaszolt a közönségtalálkozók során felvetődő kérdésekre. Így az indulásuk is szóba került.

– Hihetetlen, de itt ül a nézőtéren az az általános iskolai osztálytársam, aki annak idején elvitt a Várhidi Attila vezette színjátszókörbe (Alföld Gyermekszínpad, Főnix Diákszínpad). Nyolcvanas évek, sötétszürke bérházak, semmi nem történt a városban. Felüdülés volt bekerülni abba a szellemi közegbe, 12-13 évesen addig nem tapasztalhattunk ilyet. Szabadon gondolkodhattunk, kíváncsiak voltak a véleményünkre, emberszámba vettek. Olyan energiák szabadultak fel, amelyeket nehezen lehetett volna másként tetten érni. Várhidi Attila összegyűjtött bennünket; Szabolcs ugyan néhány évvel később, de ugyanazzal a lendülettel és hiánnyal érkezett, amellyel mi is küzdöttünk. Egymásra találtunk, de onnan még hosszú út vezetett máig. Ő elment Debrecenből, én itt maradtam – emlékezett vissza Gelányi Imre.

Ők voltak a „nagyok” – vette át a múlt fonalát Hajdu –, amikor megkaptuk az előadandó színművek példányait, rá volt írva, kik játszották korábban a szerepeket; Magyar Attila, Kálloy Molnár Péter (akkor még Kálloy nélkül), Csonka Valter, Dugó (Gelányi beceneve). A következő években rengeteget játszottunk együtt, talán ezer előadást is megéltünk mindenféle helyszínen, műfajban, stílusban! Felléptünk állami és vállalati ünnepségeken, november hetedikéken és nőnapokon, az Országházban és börtönben. Vagy épp a Nagyállomáson! Játszottunk musicaleket, szürrealista darabokat, akkor csináltunk először lakásszínházat. Számunkra mindennapos volt a közönséggel való találkozás, a párbeszéd, a megméretés. Az összes hajdú-bihari falvat bejártuk, nem tudok olyan települést, ahol ne bukkantunk volna fel – folytatta Hajdu Szabolcs, aki ehhez képest éles kontrasztként élte meg Budapestet. 

A nagy színházak csalódást okoztak a számára, unalmasnak találta őket, mert „nem mozdultak ki a buborékjukból és csak egy közönségnek játszottak, amely toleráns volt hozzájuk és elfogadta az unalmat”. Ezekbe a színházakba – tette hozzá – senki sem vitte be az utcáról az életet és nem is jött ki odabentről semmi. A sűrű debreceni évek a lámpalázat is feloldották benne, pedig Gelányival együtt általában mellékszerepeket kaptak, inkább a már említett Magyar, Kálloy Molnár és Hargitai Iván voltak előtérben.

Hajdu Szabolcs jelentkezését a Színház- és Filmművészeti Egyetemre egy barátja adta be, aki úgy gondolta, hogy „rendező típus” (fel is vették filmrendező szakra). A Dugóval való „újabb” történetük akkor kezdődött, amikor Hajdu a régi barátokkal csinálta meg az egyetemi és az önszorgalomból készített saját filmjeit. Ezek közül több is felkeltette a szakma figyelmét, így elég gyorsan hozzájutott az első játékfilm, a Macerás ügyek (2000) elkészítésének lehetőségéhez, amelyet szintén Debrecenben forgattak. 

– Amikor Szabolcs elkerült Budapestre, eltűnt a horizontról. Színészként játszott, forgatott, szerették, „ez is elment, soha nem jön vissza”, gondoltuk. Aztán megjelent, összeszedett bennünket, bandáztunk, hülyéskedtünk, miközben a munkához is hozzáláttunk. Ha éppen nem volt filmes lehetőség, színházi előadásba fogtunk, így jött létre az amúgy sokáig futó Arany szögekkel kivert hazugságok (1999) című előadás – mondta Gelányi Imre, aki a közös munkát „együtt lélegzésként” fogalmazta meg, amely során Hajdu ír, de „mindent átdumálnak, szívvel-lélekkel benne vannak a munkafolyamatokban”. 

– Van egy, a gyerekkori közös alapélményeinken nyugvó normalitásunk. Generációs értékrendnek is hívhatjuk, a lényeg, hogy akármerre fordul a világ, a saját normalitásunk alig változtatható. Legalábbis én már feladtam, hogy változtatni tudok rajta. Minden generációnak megvannak a maga normái, a mi alkotómunkánk értelemszerűen a saját normalitásunkra kapcsolódik rá.

Márpedig bennünket Dugóval a színház, a közösségek szocializáltak, ízig-vérig közösségi emberek vagyunk. Azzal együtt, hogy mindegyikünknek megvannak a sajátos, rá jellemző nézőpontjai. Univerzumot építünk és mindenki hozzáteszi a magáét – közelített egy másik irányból Hajdu Szabolcs.

Mint megjegyezte, Gelányi Imrének „kiterjedt, állandóan bővülő, elképesztő élményanyaga van” abból fakadóan, hogy a gyámügyben dolgozva naponta szembesül a vidékiséggel, a falusi nevelőszülőkhöz kihelyezett árva gyerekek világával, a szociális rendszer működésével. – Tizenéves korunktól kezdve nézzük, hallgatjuk a „Dugó-műsort”, ami annyit jelent, hogy Imre elmesél valamit a maga érzékenységén, megfigyelőképességén keresztül olyan plasztikusan és részletgazdagon, hogy filmként látod magad előtt. Nem véletlen, hogy míg mi nagyjából ugyanazokat a karaktereket játsszuk a Kálmán-napban és az Egy százalék indiánban, addig ő két teljesen eltérő figurát. Leginkább benne van meg az ehhez szükséges képesség – hangoztatta az a Hajdu Szabolcs, aki az Ernelláék Farkaséknállal a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját és legjobb férfi színésznek járó díját is elnyerte 2016-ban.

Ha már az Ernelláék felhozódott…

– A filmet színházi előadásként mutattuk be először, méghozzá 2015 áprilisában a fővárosi Maladype Színházban. Eleinte csak páran nézték meg, de hamarosan jöttek, egyre jöttek, nagy siker lett, mert másképp beszéltünk a középgenerációról, a párkapcsolati, a gyermeknevelési problémákról – vélekedett Gelányi Imre, míg Hajdu Szabolcs „furcsa képződményként” beszélt a darabról, amely több folyamatot elindított. Ez volt az első független, az állami finanszírozásról tudatosan levált játékfilm. – Akkor csak pislogtak, hogy hogyan csináltuk, 2024-ban viszont már sorra jelentek meg a magyar független filmek. Ha kissé lassan is, de lettek követők, ráeszméltek, hogy nincs más út a túlélésre – fogalmazott Hajdu, visszaidézve, hogy az Ernelláék előadását folyamatosan mozgatták különböző budapesti és vidéki játszóhelyeket keresve, amelyeket azután mögöttük haladó kis társulatok töltöttek fel tartalommal (egyébként ezzel az előadással nyitott a debreceni Páholy, s náluk játszották első alkalommal a Kálmán-napot). 

Az Ernelláék Farkaséknál (2016) sikere után nyolc évet kellett várni a Hajdu Szabolcs párkapcsolativálság-trilógiájának második darabjául szolgáló Kálmán-napra. Az alapsztori végtelen egyszerű: névnapozni érkezik egy házaspár (Hajdu Szabolcs, Tóth Orsi) a másikhoz (Földeáki Nóra, Szabó Domokos) apró szívességkéréssel a háttérben. Ahogy fogy a pálinka, úgy lesz kevesebb a mellébeszélésből, s válik nyilvánvalóvá, hogy akinek egykor igent mondtál, mára józan ésszel elviselhetetlen. Ebbe a középosztálybeli érzelmi kiúttalanságba csöppen bele a vendéglátók megözvegyült ezermester ismerőse (Gelányi Imre), aki nem bonyolítja túl a dolgokat. 
A Kálmán-nap nem a sztori csavargatásával akarja lekötni a figyelmünket, éppen ellenkezőleg, a lényeg a lefojtott, visszatartott, de két ember között folyamatosan kitörési pontot kereső feszültség. Ez az, amiről semmilyen mondvacsinált történés nem képes elterelni a figyelmet – „mintha ő a folyó egyik partján lenne, én meg a másikon”.

Az Ernelláék filmverziója szintén pionír. A Karovy Vary-ban elnyert díjakat követően Szabolcsék a filmet nem „celeb show” keretében mutatták be az Urániában, hanem a saját lakásukban újságírók, filmkritikusok előtt. Utána meghirdették a lakásvetítés-programot azzal, hogy bárki meghívhatta magához a filmet, ha garantált legalább húsz nézőt. Több mint száz lakásvetítést csináltak végig országszerte, ezt a forgalmazási módszert később mások is átvették.

Ha valaki azt gondolná, az Ernelláék sikere megnyitotta az ajtókat, nagyot téved. Magyarországon nincs következménye a sikereknek – hallottuk Hajdu Szabolcstól –, igaz, a kudarcoknak sem. A Kálmán-nap és az Egy százalék indián magyarul beszélő szlovák-svájci filmek. Azaz nagyrészt a Szlovák Nemzeti Filmalap és egy svájci cég támogatásából jöttek létre. Újra és újra a nulláról kell indulnunk, ezt Nyugat-Európában elképzelni sem tudnák, de mi hozzászoktunk – jegyezte meg a debreceni alkotó, aki még hálás is amiatt, hogy muszáj volt megtanulnia túlélni.

Ratalics László