Kamerával az orosz frontkatonák között

2022 végén Anastasia Trofimova különös Mikulással találkozik a moszkvai metrón. A fehér szakállú Ilja olyan ukrán, aki orosz oldalon harcol Luhanszkban. Trofimova tíz éve filmez, forgatott Kongóban, Irakban, Szíriában, ezúttal azt akarja látni, hogy milyen az, amikor az övéi háborúznak. Kap is engedélyt a munkára, meg nem is, végül 2023 tavaszán lesz, ami lesz alapon felül a donyecki front felé tartó vonatra, hogy csatlakozzon Ilja zászlóaljához. „Mindent filmre kell venni. Meglátjuk, mi lesz a vége” – vágunk neki Anastasiával a háború ködének.

Bő hónapot töltünk el valahol Limannál egy 900 főről harmadára fogyatkozott, feltöltés alatt álló, szétesett, védekező harcra berendezkedett egységnél. Ez az a kaotikus időszak, amikor a frontkatonák számára világossá válik, hogy a legfeljebb néhány hónaposra tervezett „különleges katonai művelet” hivatalos orosz narratívájának majd összes eleme hazugság. Hogy a „világ második legütőképesebb hadserege” a valóságban rosszul felszerelt, képzetlen, korrupt. Ez a háborúnak az a periódusa, amikor a wagnereseket vezető Prigozsin napi szinten támadja a védelmi minisztérium élén álló Sojgut a súlyos hiányosságok miatt, s az orosz vezetők gyilkos egymásra mutogatását bukfencet vetve lesi az egész világ. Ilyen körülmények között a Trofimova körüli katonák sem fogják vissza magukat, mintha örülnének, hogy elmondhatják valakinek az „igazságot, ami róluk szól”.

Ez az igazság azért elég változatos. Vaszilij például állati pipa a Putyinék által uralt médiára, becsapva érzi magát: a tévé sulykolta hazaszeretetből szerelt fel, de nácikat nem, csak hazájukat védő, hozzá hasonló embereket talált. A drónkezelő „Kupaknak” – katonaként – eleve nem volt más választása, mint alkalmazkodni. Életben maradni és a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Legjobb barátja, „Figura” miatta lépett be a hadseregbe: mert nem akarta egyedül hagyni a fronton. Anchar, a felcserlány szégyelli magát és dühös, amiért oroszként Ukrajnában gyilkolnak. Másokat, jellemzően magányos férfiakat, akiknél már a B oldal forog, egyszerűen a pénz motivál, Vaszilij szerint azért, hogy legyen miből vodkázni, kurvázni. „Ne kövessetek, magam is eltévedtem” – olvassuk egy sisakon. Ahány arc, annyi magyarázat, esendőség, kétség, létbizonytalanság: így tart ellent Trofimova az Oroszországot leuraló propagandának.

E vallomások és vélemények között kibontakozik a háború: Trofimova harctéri életmentő katonákat kísér a holttestek, nyöszörgő sebesültek – kódnyelven: 200-asok, 300-asok – összegyűjtése során, a társak arcát figyeli az ukrán ágyúk belövéseinél a cigarettafüstön át vagy „csak” megpróbálja túlélni, amikor idő előtt pokoli munkába kezd mellette egy Grad rakétavető. Olykor egy katona sisakkamerájának felvételeit látjuk, mint Kupakét, akit majdnem megöl egy másik drónkezelő által rosszul felerősített, közéjük visszapottyanó, detonáló gránát. A frontharc mindennapi szépségei.

Amikor a zászlóalj május elején csatlakozik Bahmut ostromához, a film is megindul a tetőpont felé. Bár Trofimova nézőpontja változatlanul a háború értelmetlenségére, megindokolhatatlanságára, a személyes felelősség felismerésének szükségességére mutat, moralizálni, önreflexiót gyakorolni ekkor már nem időszerű, mindent felülír a túlélési ösztön és a bosszú az elesettekért. A „vagy ők, vagy mi” parancsa (parancsolata?) az időt, a teret is meghajlítja: a hazatérő Ilja nem emlékszik, hogy hányadik emeleten laknak a családjával, a szakács összetéveszti a reggelit az ebéddel. Az életben maradáson kívül minden felejthető.

Az Orosz frontkatonák között nem azért megrendítő, mert bármi újat, mást mondana a háborúról annál, mint amit tudni vélünk róla. Hanem a személyes jelenléttel lepecsételt hitelességtől: a ténylegesen elfolyó vér, a kendőzetlen, hatalomkritikus véleménnyel járó kockázat vállalása, a halál árnyékában megnyilvánuló karakter, a gyásszal feltörő, mérlegelni nem akaró, nyers indulat: ezek a mű fedezete. Ez az, amit nem hívhat ki látványos akciójelenet, imponáló színészi játék. Nehéz versenyezni azzal, hogy Trofimova az életét dobta fel mint tétet, s nem a hírnévért, nem a kasszasikerért, hanem a háborút magyarázó igazság keresése érdekében.

Hogy mi ez az igazság? 
Talán annyi, hogy ami az egyiknek igazság, az a másiknak elismerhetetlen.

Ukrán indulatok

Az alkotást az azt követő beszélgetéssel együtt a 11. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) debreceni rendezvényén láthatták a nézők. Az Orosz frontkatonák között vetítését – ukrán nyomásra – a torontói és a zürichi filmfesztiválon levették a nyilvános vetítések programjáról. Az ukrán központi narratíva ugyanis az, hogy a dokumentumfilm lényegében a háborút igazoló orosz állami propaganda. Halálos fenyegetéseket a BIDF szervezői is kaptak, de nem hagyták magukat eltántorítani a bemutatóktól.

Ezzel kapcsolatban Varga Anna egyetemi docens (Budapesti Metropolitan Egyetem) megjegyezte: a 37 éves – oroszul, angolul, franciául, arabul is beszélő – Anastasia Trofimova Moszkvában született, egyetemi tanulmányait Kanadában és Hollandiában végezte, mára a filmes világ elismert szereplője. Ugyanakkor jellemzően olyan ember, aki már csak az életútja miatt is képes egyszerre kritikus szemléletre mind a Nyugattal, mind a Kelettel szemben. A filmes a 2010-es években annak a Russia Today-nak forgatott, amelynek a műsorszórási jogát az orosz-ukrán háború kitörése után megszüntették az EU-ban. Az ukránok ezt is felróják neki, mondván, a Russia Today-t a putyini rezsim finanszírozza propagandacélból. Ugyanakkor Trofimova már elhagyta Oroszországot, Kanadában él, és ez a film nemhogy nem orosz megrendelésre készült, hanem kanadai produkció – hangsúlyozta Varga Anna, rámutatva arra, hogy a körülményekre tekintettel bevett szokássá vált helyi alkotót használni nyugati nézőpontból elkészített oroszországi filmekhez. Nem mellékesen Trofimova korábban éppen inkább az orosz fogadtatástól tartott, nem a nyugatitól.

Dámóczi Pusztai Ákos, a „debreceni BIDF” főszervezője szerint a film kapcsán világszerte hangoztatott ukrán álláspont azért is érthetetlen, mert abban éppen nem az erős Oroszország jelenik meg. – Az alkotás inkább a katonák, a szereplők kiszolgáltatottságáról beszél és próbálja megérteni, hogy mit is keresnek a háborúban. A kép nem éppen hízelgő, ezért sem gondolom, hogy az oroszok propagandacélokra használhatnák. Az ukránoknak a háború kezdetétől nagyon fontos a nemzetközi közvélemény megnyerése, ezért folyamatosan jelen vannak a médiában, ha úgy tetszik, a pillanat uralását lehető tevő tudatipari terekben. És mindig győzni akarnak. Azzal viszont, hogy ezt a filmet akár erőszakos fenyegetésekkel is kiszorítanák, éppen annak az imázsnak mond ellent, amelyet önmagukról szeretnének fenntartani – vélekedett a kommunikációs szakember. Ha az ukránok tartanak is attól, hogy a film embereket, arcokat társít az orosz hadsereghez, ezáltal nem lehet csak „orkokként”, „szörnyekként” hivatkozni rájuk, mint az az ukrán narratívában sokszor előfordul, a mű támadása buta döntés volt – ismételte meg.

Arra a kérdésre, hogy milyen visszhangja volt az alkotásnak Oroszországban, Varga Anna úgy válaszolt, hogy a legtöbb ottani híradás éppen ezekkel az ukrán fenyegetésekkel, tehát a botránnyal foglalkozott, míg a film tartalmával, a mögé nézéssel keveset. Ebben változást hozhat, hogy a mű 2025 tavaszán az eddiginél könnyebben elérhető válik, így lehet a megítélésben egy második kör.

A szovjet zászló gyakori felbukkanásával kapcsolatban Varga Anna egy Oroszországban rendkívül népszerű, sokmilliós nézettségű videót hozott fel. 

– Katonák visznek élelmet egy falusi öregasszonynak, aki szovjet zászlóval a kezében boldogan indul feléjük. A katonákról azonban kiderül: ukránok, akik kitépik a lobogót a néni kezéből, és megtapossák azt. Mire az idős hölgy hátat fordít nekik, visszautasítja az élelmiszert, és becsukja maga mögött a kertkaput.

A videó rátapintott valamire a közös emlékezetben, egy olyan szimbólumra, amely az oroszokat manapság inkább összeköti, mint elválasztja. Ez az oka annak, hogy a szovjet zászlót az orosz hadsereg is szívesen használja – mondta az egyetemi docens. Dámóczi Pusztai Ákos a kádárista nosztalgiához hasonlította. Szerinte a szovjet szimbólumok használata a hétköznapokban és a politikában egyszerre jelzi a birodalmi nosztalgiát és az egykori világhatalmiság felé törekvést most.

Ratalics László