Sivatag, sós víz, Starlink: Vámospércsről Freetownba

Horváth Zsolt vállalkozó, Vámospércs alpolgármestere, hónapokkal a kaland után még keresi a helyét annak a rengeteg élménynek, amely három hét alatt rázúdult. Azt mondja hónapok kellenek ahhoz, hogy valóban feldolgozza, mit jelentett végigmenni a Budapest–Bamakón – pontosabban az ő esetükben a Vámospércs–Bamakón –, hiszen óvodáskori barátjával, Berki Józseffel nem a fővárosból, hanem otthonról vágtak neki a mintegy tízezer kilométeres afrikai kalandnak.

Azt sem tudja még biztosan, változtat-e bármit az életfelfogásán mindaz, amit Európán, Marokkón, Mauritánián, Szenegálon, Guineán és Sierra Leonén keresztülutazva látott. Egy azonban már most bizonyos: sokszor és nagyon messze került a megszokott biztonságától. Pedig, ahogy mondja, nem igényel sokat. Legyen mit enni, lehetőleg időben; legyen hol aludni, lehetőleg nyugodtan. Afrikában azonban még ez a két egyszerűnek tűnő feltétel sem mindig adatott meg számára.

Harminckét éves autóval

– Nekem nagyjából két dolog kell: alvás és étel. Eddig azt gondoltam, hogy a komfortzónából való kilépés az, amikor minden évben körbetekerjük a Balatont, mert ott is menni kell egész nap. De ez egészen más volt. Vezetni, fotózni, videózni, közben frissíteni a Facebook-oldalt, hogy az itthoniak lássák, merre vagyunk. Figyelni kellett, hol működik a Starlink, merre megyünk, hol alszunk. Volt, hogy az autóban aludtunk, máskor sátorban, a sivatagban vagy a tengerparton. Mauritániában akadtak helyek, ahol nem lehetett csak úgy letáborozni, katonák és rendőrök vigyáztak ránk. 

A Budapest–Bamako neve ma már inkább brand, hiszen a mezőny a térség háborús helyzete miatt nem Mali fővárosáig, Bamakóig megy, hanem Sierra Leone fővárosába, Freetownba. Az ötlet régi baráti beszélgetésekből nőtt ki. Berki József éveken át küldözgette Horváth Zsoltnak a bamakós videókat, beszámolókat, linkeket. Sokáig csak tervezgették az indulást, aztán egy alkalommal rányomtak a jelentkezés gombra. Másnap az e-mailekből derült ki, elfogadták a jelentkezésüket.

Egy 32 éves Mitsubishi Pajeróval vágtak neki az útnak. Olyan autót kerestek, amely egyszerű, strapabíró és szerelhető. A járműben induláskor 370 ezer kilométer volt. Kapott új gumikat, pótkereket, átnézték az olajokat, a generátort, a teleszkópokat, javították a rozsdás részeket, de nem építették át teljesen.

– Azért választottunk régi japán dízelt, mert ezek még egyszerű szerkezetek. Ebben mechanikus adagolós motor van; ha az akkumulátorral történik valami, az autó akkor is tovább tud menni, mert az indításon kívül minimális áram kell neki. Ennek később, a generátorunk tönkremenetele után hasznát is vettük. Felmerült, hogy végigcsináljuk-e generátor nélkül, mert elvileg lement volna, de végül úgy döntöttünk, ott kicseréljük.

A csomagba sátor, matrac, hálózsák, emelő, szerszámok, hengerfej, tömítés, porlasztócsúcsok, drót, vécépapír, kéztörlő és rengeteg apróság került. Vittek adományokat is: írószereket, iskolaszereket, kifestőket, kisautókat, focimezeket. Élelemből három oldal szalonnát, az autóba pedig beszereltek egy egyszerű hűtőt. Vizet Spanyolországban vettek, bár nem a sivatagban fogyott a legtöbb, mert ott inkább hideg volt – a nagy hőség Guineában érte el őket.

Az európai szakasz körülbelül 3200 kilométer volt, Marokkó önmagában újabb 3000, a teljes út pedig Horváth Zsolt becslése szerint 9000-10000 kilométerre jött ki.

Végletek világa

A legemlékezetesebb történetet nehezen választja ki, mert szerinte maga az egész út volt rendkívüli. A generátor meghibásodása azonban különösen megmaradt benne. Mauritánia környékén az óceánparton haladtak, egy keskeny, körülbelül háromméteres sávban, ahol nem volt szabad túl mélyre menni a homokba, mert az autó elakadhatott volna. Ők viszont túl közel mentek a vízhez.

– Nagyon jó volt, csapattuk a vizet, csak később derült ki, hogy a sós víz vezeti az áramot. Itthon is mentem már át vízen, soha nem volt baj, ott viszont egyszer csak megadta magát az autó. A generátorról ment a Starlink, azon volt a navigáció is. Nézel előre, hátra, jobbra, balra, és mindenhol ugyanaz a vörös homok. Nem tudod, merre van az arra – mondta.

– Nagyon nagy szegénységet láttunk, és rengeteg szemetet. Nyugat-Európán átmész, és érzed, hogy az életszínvonal ötven évvel előttünk jár. Aztán megérkezel Mauritániába, és mintha 150-200 évet mennél vissza. Kevés autó, víz nincs, áram alig. 

A határátlépések külön fejezetet jelentettek. Szerinte egyénileg sokkal nehezebb lenne végigcsinálni az utat, mert sok helyen szervezetlen a közlekedés, az ellenőrzőpontokon az áthaladás. Sokszor nem az írott szabályok számítottak, hanem az, hogy az adott hatósági ember éppen mit gondolt. Egy-két ajándéktoll viszont néha sokat segített.

A célba érkezés Sierra Leonéban sem jelentette azt, hogy minden feszültség megszűnt. A Pajerót helyben kellett eladniuk, ami újabb alkudozásokkal járt. Olyan is volt, hogy az autó már elkelt, de valaki még odament hozzájuk, és az eladási ár felét ajánlotta érte. Hiába mondták, hogy késő.

Hazafelé sem egyenes út vezetett: taxi, komp, repülő, libériai leszállás, Brüsszel, busz, újabb repülő. 

Lesz következő?

– Három hétig azt álmodtam, hogy a sivatagban megyünk, vezetek, eltévedünk, vagy emberek kéregetnek az út szélén. Most kezdenek visszajönni az emlékek, hogy melyik nap melyik országban voltunk, mi hol történt. Két-három naponta országot váltottunk – annyi inger ért, hogy ezt nem lehet gyorsan összerakni. Talán hónapok múlva lehet majd megmondani, mit adott valójában ez az út – mondta Horváth Zsolt.

Hogy újra elindulna-e? Az első két hétben biztos volt benne, hogy soha többé. Most már árnyaltabban látja. Azt mondja, másodszor sokkal egyszerűbb lenne, mert tudná, mit hogyan kell csinálni. De egyelőre még nem az újabb indulás, hanem a megtett út feldolgozása következik.