Mindenszentek: így látják a halált különböző vallások

A mindenszentek és a halottak napja kifejezetten a keresztény, azon belül is a katolikus vallás hagyományaihoz kötődik. E két ünnep a középkori Európában alakult ki, és máig a hit, a remény és az emlékezés napjai közé tartozik. Előzményei a kereszténység korai századaiba nyúlnak vissza, amikor a mártírok és a szentek tisztelete megerősödött.

A más vallásokban azonban – mint a Debrecenben is jelen lévő zsidó és hindu vallásban – nem létezik halottak napja a katolikus hagyományhoz hasonló formában. A gyász, az emlékezés és a halálhoz való viszony ezekben a hitrendszerekben másként jelenik meg: eltérő szertartások, más teológiai megközelítés, mégis közös az emberi szándék – az emlékezés és a tiszteletadás.

Katolikus szemmel

A római katolikus egyház két egymáshoz szorosan kapcsolódó ünnepe, a mindenszentek és a halottak napja az emberi élet végességéről, a hitbeli reményről és a közösség összetartozásáról szól. Mindenszentek napját IV. Bonifác pápa alapozta meg, amikor 610. május 13-án a római Pantheont minden keresztény vértanú tiszteletére templommá szentelte. Később IV. Gergely pápa (827–844) az ünnepet november 1-jére helyezte, s ekkortól vált mindazok napjává, akik életükkel példát adtak, s a mennybe jutottak.

Krakomperger Zoltán általános helynök, a Szent Anna-székesegyház plébánosa a Cívishír kérdésére elmondta: – Mindenszentek napján nem csupán azokra a híres szentekre emlékezünk, akiket az egyház hivatalosan is szentté avatott, hanem azokra is, akik csendes, hétköznapi életükben a szeretet és a hit teljességét élték meg. Köztük lehetnek rokonaink, barátaink, tanítók, akik életükkel tanúsították, hogy Isten hívása az életszentségre mindenki számára elérhető.

A halottak napja, november 2-a, más jellegű, bensőségesebb megemlékezés. A hagyomány Szent Odiló clunyi apát nevéhez fűződik, aki 998-ban rendelte el, hogy a bencés kolostorok ezen a napon külön misét mondjanak az elhunytakért. Később ez a szokás egész Európában elterjedt. A hívek ilyenkor a „szenvedő Egyház” tagjaiért imádkoznak – azokért, akik még nem jutottak el a teljes közösségre Istennel, de az üdvösség reményében élnek.

A katolikus hit szerint az elhunytakért mondott imák, szentmisék és áldozatok segíthetik a lelkeket a megtisztulás útján. A gyertyagyújtás szokása is ebből a hitből fakad: a láng nemcsak az imádság látható jele, hanem Krisztus világosságára utal, aki „a világ világossága”. A temetőlátogatás pedig egyszerre az emlékezés, az imádság és a remény cselekedete.

– A szent az, aki önmagát adja Istennek, és embertársai javát szolgálja saját korában és körülményei között – fogalmazott Krakomperger Zoltán.
Mindenszentek napja a katolikus egyházban parancsolt főünnep és munkaszüneti nap, míg a halottak napja liturgikus emléknap. Két nap, amely hidat képez a földi élet mulandósága és az örök élet reménye között – emlékeztetve arra, hogy a szeretet, az imádság és a hit összeköti az élőket és a holtakat.

A zsidó vallásban

A zsidó vallásban nincs kifejezetten halottak napja vagy mindenszentek ünnepe – mondta Weisz György újságíró. Az elhunytakról való megemlékezés természetesen része a zsidó hagyománynak, ám más formában és más tartalommal, mint a keresztény kultúrkörben.

– A zsidó hitvallásban az elhunytakra való visszaemlékezés többféle módon történik. Az egyik legfontosabb a káddis ima, amelyet a gyászolók mondanak az elhunyt szülő után tizenegy hónapon át minden istentiszteleten, hétköznapokon és ünnepeken egyaránt – magyarázta. – Ez az ima valójában nem a halottról szól, hanem Isten dicsőítéséről és szentségének hangsúlyozásáról.

Napjainkra ez a hagyomány némileg oldódott: nemcsak szülők után, hanem más hozzátartozók, ismerősök vagy olyan elhunytak után is elmondják a káddist, akik után már nincs, aki ezt megtegye. – Ilyenkor a közösség bármely tagja elmondhatja az imát, hogy senki ne maradjon imádság nélkül – tette hozzá.

A zsidó vallásban négy olyan ünnep van, amikor a közösség kiemelten is megemlékezik az elhunytakról. Ezeken az alkalmakon hangzik el a mazkír, vagy más néven „jizkor” ima, amely a rokonokért, barátokért, háborúban elesettekért szól. Ez az emlékező ima egy évben négyszer hangzik el: a tavaszi Pészah nyolcadik napján, a Sávuot ünnepén, az őszi Jom Kippur alkalmával, valamint a Szukkot utolsó napján. Az imádságot sokszor jótékonysági cselekedet is kíséri, amelyet az elhunyt emlékére végeznek.

– Kifejezetten halottak napja, mint a keresztény hagyományban, a zsidó vallásban nem létezik, ám az emlékezés és a tiszteletadás mindennapi és ünnepi formában is szerves része a hitgyakorlatnak – zárta gondolatait Weisz György.

A hindu hitben

A hindu vallásban sincs halottak napja, sem temető, sem európai értelemben vett temetés – mondja Csató Péter, a krisna tudatú hívők debreceni vezetője. A hindu hit szerint a lélek örök, és minden testben ott él, így a halál nem vég, csupán egy állomás. – Igazából halhatatlan mindenki, csak a testet cserélik – fogalmaz Csató Péter.

A halottat hagyományosan elégetik, a szertartáson a család tagjai mantrákat énekelnek, miközben a hamvasztás nyilvánosan történik. Bár a búcsú pillanata fájdalmas, a hívők tudják, hogy az életnek van folytatása, ezért a gyász nem kap akkora hangsúlyt, mint az európai kultúrákban. A hamvakat rendszerint valamely folyóba, szent vízbe szórják.

– Indiában nincs temető. Egymilliárd ember él ott, egymást érik a települések, egyszerűen nem lenne hová temetni – jegyzi meg Csató Péter. – A megemlékezés, a képek őrzése vagy a közös búcsú teljesen az itt maradt egyének döntésén múlik. A hindu kultúrában a halál nem lezárás, hanem az örök körforgás természetes része – zárta a vallási vezető.

CH