Gyémánttá csiszolt sorsok: kuláklistától az életműdíjig

Tünde néni több mint hat évtizeden át tanított, miközben diákok ezreinek mutatta meg, hogyan lehet gondolkodni, kérdezni és eligazodni a világban. 1935-ben született; gyerekkorát a háború, a veszteség és a politikai megbélyegzés árnyékolta be, de a tanulás minden nehézségen átsegítette. Matematika- és fizikatanárként, majd egyetemi oktatóként generációk nőttek fel a keze alatt. Egykori tanítványai ma tudósok, mérnökök, orvosok. Pályafutása alatt több mint 30 díjjal gazdagodott, számos hazai és nemzetközi elismerés birtokosa. A differenciálgeometria, a matematikatanítás módszertana, a tehetséggondozás és a versenyszervezés területén végzett munkája sokak számára jelentett inspirációt. Tünde néni az otthonában fogadta a Cívishírt, és beszélgettünk a túlélésről, a tanári hitvallásáról, a tudás erejéről.

Elmesélné, milyen körülmények között telt a gyerekkora?
Apai nagyapám írni-olvasni sem tudott, a nagyanyám viszont igen. Apámat a Jósa család taníttatta ki, építészmérnök lett. Édesanyám is leérettségizett, varrónőként dolgozott. Hároméves sem voltam, amikor apám meghalt, mégis úgy rendezte, legyen a családnak megélhetése. Volt egy kis ház, tanya. Örököltem két és fél hektár földet; ebből később sok baj származott. X-es lettem, vagyis kulák, osztályellenség, és mivel apám a katonaságnál dolgozott, duplán X-es. Érdekes módon az öt évvel idősebb nővérem is ugyanennyit örökölt, rá mégsem sütöttek bélyeget. Más világ volt… Öten éltünk egy szobában, mert magunkhoz vettük a nagyapámat és nagyanyámat is. Édesanyám otthon – mai szóval – feketén varrt, ebből tartott el minket. Aztán jött Debrecen ostroma: elköltöztünk a nagybátyámékhoz, mert anyám féltette az életünket. Akkoriban nem is tanultunk, örültünk, hogy élünk. De tanultunk ám eleget a háború borzalmaiból! Emlékszem, később, '56-ban a szomszéd ház pincéjében lakó asszonyt elvitték, mert az unokája részt vett a forradalomban. Mondhatnám úgy is, túl sok mindent tudtunk, túl sokat láttunk.

A nővére Apáczai Csere János-díjas tanárnő volt, vagyis ő sem volt ellene a tanulásnak. Édesanyjuk a vészterhes időkben sem mondta, hogy lányok, ne tanuljatok?
Tízéves voltam, amikor leintettem anyámat; hagyjon békén, tudom, mit és hogyan akarok tanulni. Önfejű voltam, és az is maradtam. A lányom tanító nénije egyszer azt mondta rólam, hogy túlságosan racionális vagyok. Valóban mindent alaposan átgondoltam. '56-ban sem vettem részt semmiben, mert féltettem az állásomat, később a diplomámat. Tudtam, ha csak a környékre megyek, ki fognak űzni mindenhonnan. De visszatérve: az általános iskolás évem végén jött az újabb csapás, az államosítás. A város egyházi iskoláit összevonták, és a diákokat szétosztották két- vagy háromfelé. Azt se tudtam, ki volt az osztálytársam az utolsó időszakban. A mai fiatalok ezt már el se tudják képzelni. Jártam a Református Tanítóképző elemijébe, majd a Református Leánygimnáziumba, azaz a Dóczyba, az államosítás után pedig az érettségit a Kossuth Gimnáziumban tettem le 1953-ban, kitűnő eredménnyel. Orvos szerettem volna lenni, de három párttitkár-gyerek is annak készült, így tárgytalan volt. Arra gondoltam, a matematika fix, nem változik. Szerettem is, a pontszámaim elegendőek voltak, hogy felvegyenek az egyetemre. Nem akartam úgy járni, mint a nővérem, aki angol-német szakon elkezdte az egyetemet, majd egy pillanat alatt megszüntették a nyelvszakot – mindenki oroszos lett. Csak sok évvel később tudta megszerezni a nyelvszakos egyetemi diplomáit. Én ezt nem voltam hajlandó végigcsinálni. Két szak közül választhattam: matematika-fizika vagy fizika-matematika. Előbbiben több ábrázoló geometriát tanultunk, ami később nagyon megtérült.

Ma már nem bánja, hogy nem teljesült az álma, és nem lett orvos?
Így kellett lennie. Azt mondták régen, ügyes kezem van, jó sebész vagy belgyógyász lehetnék. A matematikába tulajdonképpen belecsöppentem, majd meghúztam magam, és tanultam. Igazából minden érdekelt, a humán tárgyak is. 7-10 éves voltam, amikor angolt tanítottam az osztálytársaimnak. Tejet kaptam érte fizetség gyanánt. Nyelvkönyvem nem volt, nem tellett rá, de a tanárok délben ideadták nekem, délután pedig visszavittem. Így tanultam az angolt, majd adtam tovább a tudást. Akkoriban a túlélésre játszottunk, és a tanárok is mindig azt mondták, tanuljunk, egyedül azzal lehet boldogulni.

Az egyetemi évei alatt az édesanyja tudta segíteni anyagilag?
Dehogy! Az egyetem előtti nyáron cséplőellenőr voltam. Borzalmas munka volt. Bihartordára osztottak be egy sztahanovistához. A maga módján rendes ember volt, afféle félkulák. Egész nyáron dolgoztam, gyakorlatilag a földekről mentem az egyetemre. De annyi pénzt kerestem, ami elég volt az ellátásomra, mind a négy évemre. Igaz, hajnal négytől este kilencig dolgoztam három hónapon keresztül. Konokság, kitartás kellett hozzá, és végig kellett gondolni, mennyi pénzre lesz szükségem.

Az egyetem nemcsak a tudást, de a szerelmet is elhozta önnek.
Tele voltunk szakérettségit végzettekkel; felhígult a társaság. Igazán jó matekosok négyen voltunk, három fiú és én. Mi nemcsak diplomát, hanem fokozatot is szereztünk. A három fiú közül az egyik Kántor Sándor, aki később a férjem lett. Hetven évig éltünk együtt, fél évvel ezelőtt hunyt el. Megvoltak a közös sikereink, és külön-külön is szép életutat jártunk be. Eltérő vérmérsékletünk miatt jót vitáztunk a matematikáról, de soha, egyetlen percre sem voltunk irigyek egymásra. Őt is megbecsülték, engem is. A DE Matematikai Intézet és a TTK saját halottjának tekintette, úgy gondolom, ez mindent elmond a tudásáról, szakértelméről. Három gyermekünk született, sajnos csak kettőt nevelhettünk fel. A fiam gépészmérnök, a lányom pedig dietetikus.

1957-ben megkapta a matematika-fizika szakos középiskolai tanári diplomáját, kitüntetéssel. Ezután tanított a Tóth Árpád Általános Iskolában, a Csokonai Gimnáziumban, a Kossuth Gyakorló Gimnáziumban, és a Fazekasban is. Két részletben összesen 17 évet dolgozott középiskolákban, és számos diákjában mély nyomot hagyott.
Az első alapelvem az volt, hogy a tanár szeresse a tantárgyát, és tudja is tanítani, átadni. A második, hogy ezt a szeretetet észrevegyék a diákok. A harmadik pedig az, hogy szeresse a gyerekeket. Úgy érzem, cinkosa lehettem a diákjaimnak. Volt olyan osztályom, ahol matematikát tanítottam elméletben és gyakorlatban, fizikát, és még osztályfőnök is voltam. Ez heti 16 óra. Több időt töltöttek velem, mint otthon az anyjukkal. Emlékszem, amikor a fiúk behoztak az iskolába kártyát és gyufát. Mindkettő tilos volt, el is kapta őket az igazgató. Azt mondták, Kántorné tanárnő mondta, hogy hozzák magukkal. A fiúk rohantak hozzám, hogy lebuktak, és én falaztam nekik. Az igazgatónak magyaráztam, a gyufákat ábrázoló órán használjuk, a kártyákkal valószínűség-számítást végzünk. Mindig meg tudtam egyezni velük. Őszintén elmondhatták, ha nem készültek órára. Nem dőlt össze a világ, ha nem készítették el a házijukat. De ebben az esetben egy feladat helyet ötöt kellett megoldani hétfőre. Kifelé úgy tűnt, milyen szorgalmas osztály, mennyi pluszfeladat készül. A szülőknek erről soha nem beszéltem, a gyerekek pedig nem éltek vissza a bizalommal. Fontos, hogy soha nem matematikusokat akartam nevelni, hanem olyan embereket, akik jól érzik magukat, képesek gondolkodni, problémát megoldani, és megállják a helyüket az életben. Kevesen tudják, de fizikát jobban szerettem tanítani. A látványos kísérletekkel hamarabb meg lehetett fogni a diákokat. Azt is belátták, ha tudják a matematikát, a fizikát már kisujjból kirázzák.

A Református Kollégium elvét is vallotta, miszerint „Csiszold gyémánttá a tehetségest, hagyd futni a közepest”. Ez mindig bevált?
Egykori tanítványom mondta, hogy megtanítottam őket tanulni. Büszke vagyok rá, hogy többen nemzetközi diákolimpiát nyertek, és van olyan egykori tanítványom is, aki ma a matematikatudományok doktora és professzor Amerikában. De mondok példát is a fenti mondatra: a Fazekasban utolsó évben, januárban kaptam meg Gyurit – aki ma már elismert színész – fizikából. Más céljai voltak, de le kellett érettségiznie. Fizikából is. Pechünkre szakmai elnököt kaptunk. Tanakodtunk, mit csináljunk, végül megbeszéltük a tanári karral, ha Gyuri érkezik a felelethez, az elnököt kihívják kávézni. Így is lett. Bejött, kihúzta a tételt, leült. Jött a szülő, kihívta az elnököt, és amikor az 15 perc múlva visszaért, Gyurinak éppen akkor köszöntük meg a feleletét. Hármas. Tudtuk, nem lesz belőle fizikus, és ezzel a megoldással a teljes tanári kar is egyetértett. Lett helyette zseniális színész. Egy másik emlékezetes érettségi vizsga is eszembe jutott. Az osztályom egyik kitűnő tanulója az írásbeli és a szóbeli közötti időben vakbélgyulladást kapott. Mentővel érkezett a szóbelire, 10 perc alatt levizsgáztattuk. A kihúzott tételekről elmondott 2-3 mondatot, és már engedtük is. Később matematikusként végzett.

Ha ennyire szerette, miért hagyta abba a középiskolai tanítást?
Doktorálni akartam. A kötelező óraszámon felül speciális matematika tagozaton oktattam, emelt szinten fizikát, és közben két kisgyereket neveltünk. '71-ben lettem a Kossuth Lajos Tudományegyetem Matematikai Intézetében, a Geometriai Tanszéken tanársegéd. Rapcsák András akadémikus lett a tanszékvezetőm, rengeteget tanultam tőle. Otthon a konyha vált a birodalmammá, ott tanultam, csak az étkezésekre pakoltam el a könyveimet. Közben óraadóként visszajártam a Fazekasba tanítani. Azt szoktam mondani, 40 évesen újrakezdtem az életemet, és belevetettem magam a differenciálgeometriába. Mivel a férjem analízises, én geométer voltam, így a tanulmányaimban segíteni nem tudott, de nagyon sokat foglalkozott a gyerekekkel. Tudtam, Rapcsáknak vannak vesszőparipái, de a kollégáim azt mondták, bizonyos dolgokat nem fog kérdezni. Éltem a gyanúperrel, hazajöttem, a kételyeimet elmondtam a férjemnek is. Ő is azt mondta, szerinte sem fogja kérdezni, de itt a könyv, nézzem át.

És megkérdezte?
Meg. Daróczy Zoltán akadémikus is ott volt a disszertációm védésén, és össze is vitatkozott a válaszom miatt Rapcsákkal. Emlékszem, jó sok idő el is ment vele. A szigorlataimat differenciálgeometriából és ábrázoló geometriából tettem le. Kitűnő tanulmányi eredményeim miatt avattak '77-ben sub auspiciis Rei Publicae Popularis doktorrá. Rapcsákkal jó viszonyt ápoltunk, mindig pálinkával koccintottunk András-napon.

1976-tól volt adjunktus az egyetem Matematikai és Informatikai Intézetében, és 95-ös nyugdíjazása után is folyamatosan tartott órákat, egészen 2023-ig. Nem túlzás azt állítani, 64 éves tanári tevékenysége alatt több tízezer diák, hallgató „megfordult a kezei között”. Volt olyan, ami még önt is meglepte a diákokkal, hallgatókkal kapcsolatosan?
Egyszer összeszedtem a fizika tankönyvből a sajtóhibás feladatokat, és azokat adtam ki dolgozat írásakor. A diákok egy idő után rájöttek, egyik számítás se jön ki. De volt egy tanuló, akit Tök Ásznak becéztek, mindet megcsinálta, és a hivatalosan rossz válasz jött ki mindegyik feladatnál. Fogalmam sincs, hogy csinálta. Később vízügyi mérnök lett.

Az évek alatt számos könyvet, több mint 250 szakmai cikket is írt. Melyikre a legbüszkébb?
Talán az a széleskörű és hosszú időt felölelő, tanárokkal kapcsolatos monográfiára, ami többször is díjat nyert a DAB-pályázaton. A Pedagógusok Arcképcsarnokába nyolcvannál több tanárról írtam arcképet. Nagyon sok munka volt benne, rengeteget kutakodtam a levéltárban, természetesen a munka mellett. Szerettem azokat a felkéréseket is, amikor egy témakört más-más megközelítésből boncolgattunk. Például a környezetvédelem és a matematika, a politika és a matematika kapcsolata. De a középiskolai Matematikai feladatgyűjteménynek (bohócos könyv – a szerk.) is szerzője vagyok. Erről is eszembe jut egy történet: a Fazekasban balesetet szenvedett Szvetits Zoltán matematikatanár, így az igazgató felkérésére elvállaltam egész évre a helyettesítését. Volt egy 15 fős osztály, nyolcnak már megvolt az egyetemi belépője, OKTV-győztesek többen is. Iszonyatosan beképzeltek társasága: azt hitték, mindent tudnak. Na, majd adok én nektek a bohóckönyvből olyan példát, hogy nem fogtok bohóckodni! Közepesnél jobb dolgozat nem született. Onnantól kezdve kisangyalok voltak.

A diáktársadalom hogyan változott meg a 64 év alatt?
Úgy érzem, mindig minden diákkal szót értettem. Ha elhiszi, hogy én érte vagyok ott, azért, hogy ő többlettudásra tegyen szert, akkor nemcsak elfogad, hanem hajlandó is áldozatot hozni, értsd: tanulni. Partnerként kezeltem őket, megbízhattak bennem, olykor még magánéleti dolgokba is beavattak a hallgatóim. Ha én valamiben elakadtam, a kollégáimtól mertem segítséget kérni, és erre biztattam a diákjaimat is. Sőt, a tanárnak is szabad tévednie. Ha valamire nem tudok válaszolni, azt megmondom őszintén. De másnapra utánanézek. A 64 év alatt sok minden változott, felgyorsult a világ. De túléltük a zsebszámológépet is. És milyen jó, hogy ma már az interneten keresztül, akár egy számítógépen is tarthatjuk a kapcsolatot egymással. A digitális világot nem tiltani kell, hanem beépíteni az oktatásba, kihasználni a benne rejlő lehetőségeket.

Több mint 30 díjjal jutalmazták oktatói tevékenységét, december közepén pedig megkapta a Rátz Tanár Úr Életműdíjat. Melyik elismerésnek örült a legjobban?
Talán csak a munka érdemrendet nem kaptam meg, minden mást igen. Az 1986-ban kapott Beke Manó Nagydíjnak örülök a legjobban, mert azt csak nagyon profik kapják. A Rátz Tanár Úr Életműdíj nekem arról szól, hogy észrevettek. Korábban is felterjesztettek már, akkor nem kaptam meg, idén viszont igen. Ez egy életpálya pontos összegzése. Csináltam, amit kértek, elvállaltam, amit bírtam, átadtam a tudásom ott, ahol igény volt rá. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a férjem már nem élhette ezt meg.

Ma is aktív. Mit tervez a közeljövőben?
Szerettem a hegymászást, el akartam jutni a Kaukázusba, de erről 90 évesen talán már le kell mondanom. A cikkek, könyvek írását folytatom, valamint a RIOM (Reformátusok Országos Matematikaversenye) feladatsorainak, az NMMV (Nemzetközi Magyar Matematikaverseny) feladatainak készítését is. A Matematikai Intézetben nagyon jó közösség alakult ki, továbbra is aktív tag szeretnék maradni.

Fogarasi Renáta