Csónakok a hajdúböszörményi temetőben

A 35-ös főútról is feltűnik a hajdúböszörményi temető különleges látványa: egymás mellett sorakoznak a csónak alakú, fából faragott fejfák. Van közöttük frissen készült, sötétre festett darab, de olyan is, amelyet évtizedek időjárása koptatott meg. A formák mégis őriznek valamit abból a világból, amelyben a síremlék nemcsak az elhunyt nyughelyét jelölte, hanem az életéről, koráról és a közösség hagyományairól is mesélt.

Fejfa, amely emberalakot idéz

Takács Bálint, a Hajdúsági Múzeum történésze-muzeológusa a fejfát részeire bontva veszi szemügyre. Tudományos értelemben ikon, vagyis emberalakot idéző emlék: megkülönböztethető rajta a fej, a törzs és a lábrész. Utóbbi a földbe kerül, a fejfa pedig hagyományosan kissé előredöntve áll.

A felső rész háromszögletű, csúcsán díszítéssel, felületén vésett motívumokkal. A régebbi fejfák jellemzően éles csúcsúak voltak, ami a csapadék elvezetését is segítette. A 19. század végétől, a 20. század elejétől egyre inkább megjelentek a nemek szerint eltérő formák: a férfiak fejfáján a csikjás, fordított szívre emlékeztető kialakítás, a nőkéin pedig a kontyos, tulipánszerű forma. A faragás mellett gyakori az életfa, a fűzfa vagy az inda és a díszes keretezés.

A törzsrészen olvasható az elhunyt neve és a halálozás adatai. Sok fejfán feltűnik az ABFRA rövidítés is: „A boldog feltámadás reménye alatt”. Sírversek szintén kerülhetnek a fára. A betűket a festés megszáradása után vésik bele, így a felirat színét maga a fa adja.

A fejfa színe és mérete is jelentéssel bírt. A hagyományos színvilágban az idősebbekhez sötétebb árnyalatok társultak, míg a gyermekeknél a fiúk kék, a lányok fehér fejfát kaphattak. A nagyobb, vastagabb darabok az elhunyt módosabb helyzetére utaltak. A muzeológus szerint különösen figyelemre méltó, hogy a temetőben egy egész parcellát szenteltek ennek a hagyománynak: az új és a megkopott fejfák egymás mellett mutatják az idő múlását.

„Őseink ránk hagyományozták”

Király János hajdúböszörményi asztalos és fafaragó nemrégiben egy hozzátartozójának készítette el a hagyományos csónak alakú fejfát. Számára a választás személyes ügy is volt.

– Ebben nőttünk fel. Ez az, ami hozzánk tartozik. Azt gondolom, amit az őseink ránk hagyományoztak, azt vigyük tovább – fogalmazott. A hagyományőrzést a népdalok és a családban továbbadott történetek megőrzéséhez hasonlítja. Nem ellenzi a változást a fejfákon, de fontosnak tartja, hogy a régi formák ne tűnjenek el.

A fejfakészítés tudását ő sem iskolában sajátította el: egy idősebb mestertől, Molnár Elek bácsitól tanult. Asztalosként már ismerte a fa megmunkálását, korábban koporsókra is készített faragásokat, de a hagyományos fejfák formavilágát és szabályait külön kellett megtanulnia. Ma is vannak megrendelései; évente több fejfát készít.

A munka nem könnyű. A rönkök kifűrészelése, mozgatása és gyalulása komoly fizikai erőt kíván, a fa pedig természetes anyagként száradás közben megrepedhet. Azt mondja, a lábon száradt fa volna a legjobb, de ahhoz nehéz hozzájutni. A fejfa mérete ezért a rendelkezésre álló faanyagtól is függ.

A csúcson gyakran életvirág jelenik meg, a felületre pedig fűzfa kerülhet, amely az elmúlás és az emlékezés jelképe. A megrendelők olykor személyes kívánságokat is megfogalmaznak: keresztet vagy emlékező idézetet kérnek a fára. János a nehéz asztalosmunka helyett különösen a faragás aprólékos, kézi részét szereti.

A temetőben kijelölt parcellában a hagyományos csónak alakú fejfáknak van helyük; más típusú kopjafákat, amelyeket szintén készített, oda nem lehet állítani. A fa idővel megkopik, a felirat azonban évtizedekig olvasható maradhat. Régi fejfák felújítására, újravésésére is kérik már a mestert. Ahogy Király János fogalmaz, a felirat sokáig látszik – még ha a fa az idő múlásával veszít is egykori szépségéből.