Az ember nem tud tétlen lenni
Nem szokott meghatódni könnyen, de azon a szeptemberi délutánon mégis elérzékenyült. Losonczi János azt hitte, csak azért hívták az ünnepségre, mert a városról szóló jubileumi könyvbe írt egy fejezetet a motoros egyesületről, és ezt szeretnék megköszönni neki. Aztán, amikor Tiszacsege legmagasabb elismerésének átadása következett, a színpadra szólították. A díszpolgári címről semmit sem tudott előre.
– A családom titokban tartotta, még a lányom, a jegyző is. Csak ott, az ünnepségen tudtam meg, hogy én leszek az elismert. Nagy köszönet és megtiszteltetés ez nekem – mondja csendesen, és a tekintetében ott csillan a meghatottság.
A laudáció szavai mögött egy egész élet munkája húzódik meg. Tiszacsege díszpolgári címét a város fejlődéséért, közéleti és közösségi tevékenységéért kapta. Ő maga egyszerűbben fogalmaz: – Mindig csak azt csináltam, amit a városért tenni kellett.
Tősgyökeres csegei ember, aki itt nőtt fel, itt tanult meg dolgozni, és itt alapított családot.
– Soha nem akartam elköltözni innen. Elmentem tanulni, hogy lássam, mit lehet jobban csinálni, de mindig tudtam, hogy én ide tartozom
– mondja. Már fiatalon a város szolgálatába állt: gépkocsivezetőként, majd a mezőgazdaságban dolgozott, mindig ott, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Hosszú évekig vállalt közéleti szerepet: volt képviselő, bizottsági elnök és alpolgármester. Amikor 2011-ben a polgármester és az alpolgármester lemondott, ő vitte tovább a város irányítását három hónapig, amíg új vezetőt választottak. – Akkoriban késtek a fizetések, az orvosi ügyeleti díj is hátralékban volt, sok vállalkozónak tartoztunk. De rendbe tettük. Ahogy jött a pénz, rendeztük a számlákat. A gazdatársakat is bevontam: együtt építettük a szabadtéri színpadot, mert nem volt pénzünk kivitelezőre.
Tiszacsege szíve benne is dobog
Aki ismeri Losonczi Jánost, tudja, hogy nem szeret a nehézségekről panaszkodni – inkább cselekszik. A város pénzügyeit rendbe tette, a pályázatokat átláthatóvá, a fejlesztéseket megvalósíthatóvá. Akkoriban Tiszacsege sokat köszönhetett neki – és azoknak, akiket maga mellé állított.
A közmunkaprogramot is ő szervezte, olyan lelkesedéssel, amit kevesen tudtak volna utána csinálni. A tizenkét hektáros önkormányzati területen nyolcvan-kilencven ember dolgozott, és minden kézre akadt feladat. – A közmunkának értelmet kell adni. Azt mondtam az embereknek: jó, hogy itt vagytok, hasznos munkát végeztek, de ha tudtok, menjetek tovább. Sokan el is helyezkedtek. Ezt tartom a legnagyobb eredménynek – mondta. Nevéhez fűződik a faapríték-tüzelésű kazánok bevezetése, ami harmadával csökkentette az iskola fűtési költségét, és ő álmodta meg a régi óvoda épületében a száraztésztaüzemet is. – A tésztaüzem az én „gyermekem”. A tyúkokat mi neveltük, a tojásból tésztát készítettünk. Kivittem Debrecenbe, a Farmerexpóra is. Jó volt látni, hogy amit mi csinálunk, az megállja a helyét. A termékekből az önkormányzat dolgozói is kaptak, a maradékot eladták, így a program önfenntartóvá vált. Chilipaprikát is termesztettünk – tette hozzá mosolyogva.
De nem csak a munka volt fontos számára. A város motoros életét is ő pezsdítette fel: versenyeket szervezett, ahol oldtimer és gyorsasági motorok zúgtak végig az utcákon.
– A versenyzőknek fürdőbelépőt adtunk, vacsorát szerveztünk. Jó volt látni, hogy megtelt a város, jöttek az emberek, élt Tiszacsege. A motoros rendezvények máig emlékezetesek – nemcsak a hangjuk, hanem a közösség összetartó ereje miatt is.
Ma már nyugdíjas, de ez mit sem változtatott rajta. Gazdálkodik a saját földjein – köztük azon is, amit még a nagyapja vásárolt –, javítja a gépeket, és aktívan dolgozik az agrárkamara és a helyi földbizottság munkájában. – A vasas szakmát sose hagytam abba. Ha kell, ma is hegesztek, gépet javítok. Az ember nem tud tétlen lenni. A föld az életem része, nem tudnék nélküle élni. A motorozás ma is ott van az életemben, csak már nem a sebesség, hanem az emlékek miatt. Most már inkább néző vagyok. A salakmotor Debrecenben az én világom maradt. A sport mindig a szórakozásom volt.
A Kisgazda Polgári Egyesület alapítójaként a közéletet ma is figyelemmel kíséri. – A mi korosztályunk szellemisége azt diktálja, hogy a közösségért tenni kell. Szívesen segítek, ha hívnak. Én így érzem jól magam.
A díszpolgári cím Losonczi János számára nem lezárás, hanem megerősítés. Egy visszajelzés arról, hogy a csendes munka is érték, ha szívből végzik. – Ez az elismerés nemcsak nekem szól, hanem mindenkinek, aki velem együtt dolgozott Tiszacsegéért. Mert egy várost nem egy ember épít, hanem sok kicsi tett, amit közösen végzünk.
