A sötétségben nem kötelező elveszni

– Szó szerint a nyolcadik kerületi gettóból indultam. Egy olyan családból, ahol édesanyámék tizennyolcan voltak testvérek, egy másfélszobás lakásban éltek, és én oda születtem. Se víz, se áram, se étel, se fürdőszoba, semmi nem volt – idézte fel Murányi Edina, aki nemrégiben jeles szakmai díjat vehetett át.

A mondatok egyszerűek, szinte tárgyilagosak, mégis egy egész világ rajzolódik ki mögöttük. A gyerekkor, amiben nem volt kapaszkodó és az elindulás súlyt jelentett. Innen vezetett az út – Balmazújvároson és Debrecenen keresztül – egészen addig a pontig, ahol ma tart. Ma már ugyanis Murányi Edina neve egyet jelent a kríziskezeléssel. Az ország egyetlen Arany Csillag-díjas kríziskezelő trénere, aki sorsokat kísér végig, kapaszkodót ad ott, ahol mások már csak sötétséget látnak.

– Ez a magas szintű elismerés nem csupán oklevél a falon vagy serleg a polcon. Az egyik legrangosabb szakmai kitüntetés Magyarországon, amire nem lehet jelentkezni: szakmai bizottság ajánlja a jelölteket az élet legkülönbözőbb területeiről. A díjazottak között világhírű borász, élsportoló, olimpikon is van – közöttük olyan nevek, mint Farkas Bertalan űrhajósé vagy Reviczky Gábor színművészé. Emellett kétszer is elnyertem a Magyarország Sikeres Embere elismerést – mondta. 

Mi történt a két végpont között? Hogyan lesz a nyomorba született kislányból olyan nő, aki ma már mások életét segít helyrebillenteni? Milyen út vezet a nélkülözéstől a hivatásig, a túléléstől a boldogságig? Erről beszélt a Cívishírnek Murányi Edina.

 A pokol bugyraiban

Murányi Edina gyerekkora a nélkülözésről és a szétszakítottságról szólt. A penészes falak és az embertelen körülmények súlyosan megviselték az egészségét: kora gyerekkorát kórházakban töltötte, immunrendszere folyamatosan küzdött. Hároméves kora körül Balmazújvároson élő nagymamája vette magához, így menekült meg az állami gondozástól. A család darabokra hullott.

– Mindez sokáig hátráltatott, ma már tudom, hogy a sorsom része volt

– fogalmazott. Balmazújvároson nőtt fel, onnan indult el azon az úton, amely később nemcsak a túléléshez, hanem hivatásához és a belső békéjéhez is elvezette.

Az élet fontos töréspontjairól beszélve hamar kiderült: mindaz, amit gyerekként és fiatal felnőttként átélt, nem eltérítette, hanem végül kijelölte a pályáját. Szülei súlyos szenvedélybetegek voltak, ebben is hunytak el. Ez számára nemcsak veszteség volt, hanem belső fogadalom is: ő maga soha nem akar ezen az úton végigmenni. A fájdalom nála mindig választáshelyzetet teremtett, és minden töréspont újabb lépést jelentett előre.

 Az első ilyen törés édesapja halála volt.

 – Szüleim elvesztését eleinte fel sem fogtam – idézte fel. Amikor azonban a veszteség tudatosult benne, zuhanórepülés következett: a tanulásban, lelki állapotban, önértékelésben egyaránt. Ekkor tizenhat éves volt, a debreceni közgazdasági szakközépiskolába járt.

– A pokol összes bugyrát megjártam. Úgy éreztem, mindent elveszítettem: nem láttam kiutat, nem láttam reményt, totális szeretethiányban éltem, megértéssel pedig sehol sem találkoztam.

Küzdelmek árán, mégis sikerült leérettségiznie, megszerezte a jogosítványát, de ez az időszak kíméletlenül nehéz volt. 

– Nem azért, mert gyenge tanuló voltam, hanem mert annyira nem találtam a helyem a világban. „Mit keresek én itt?”, kérdeztem nemegyszer magamtól – emlékezett vissza.

A nagymamája családjában sem talált igazi otthonra. – Én ott nem várt gyerek voltam – fogalmazott. Úgy élte meg, hogy se gyökere, se helye nincs ezen a világon, mintha senkinek sem kellett volna. Hosszabb szünet után, halkabban tette hozzá azt is, amit sokáig kimondani sem lehetett: 

– Szexuálisan is bántalmazott voltam kicsiként… – csokiért cserébe… Ezek a sebek azonban nem eltűntek, hanem irányt mutattak: abból született meg az a hivatás, amely ma mások fájdalmához ad értő lelket.

Tette, ahogy lelke vezette

 Az érettségi után Murányi Edina dolgozni ment. Nem tervezett, nem építkezett, egyszerűen túlélni próbált. Szinte mindenbe belecsúszott, amit az élet a sötétebb oldaláról kínálni tudott. – Ahol egy kicsit is azt éreztem, hogy szerethetnek, oda fordultam – idézte fel. A szeretethiány iránytűvé vált, gyakran rossz irányba mutatva. Ekkor ismerkedett meg élete első nagy szerelmével. Mellette először tapasztalta meg, milyen az, amikor valakihez tartozhat, amikor az élet egy időre rendeződni látszik. Ám a boldogság törékeny volt. Mindössze tizennégy hónapot kaptak együtt: a fiú autóbalesetben meghalt.

– Ez volt a következő nagy törés az életemben – mondta. A veszteség újra mindent elvett, amit addig nagy nehezen összerakott. 

Ebben az időszakban nyitotta meg első praxisát Debrecenben. Ma már úgy látja, semmi nem volt véletlen. – Visszanézve mindig is extra szenzitív ember voltam – fogalmazott. Sokáig azonban nem tudta hova tenni ezt az érzékenységet. Csak azt tapasztalta, hogy rendkívüli módon érzékeli az embereket: gondolataikat, érzéseiket, belső folyamataikat, sőt azt is, ami a testükben zajlik. Később értette meg, hogy ez gyerekkora túlélési stratégiája volt. 

– Nem volt semmim, csak az, hogy a körülöttem lévő világra teljesen kinyílt az összes érzékszervem. Így éltem túl a kríziseket.

Ez a képesség akkor élesedett igazán, amikor ráébredt: ezzel másoknak is tud segíteni. Ösztönösen dolgozott.

– Még megnevezni sem tudtam, mit csinálok – emlékezett vissza. Nem sorolta magát sem a spiritualitás, sem az ezotéria világába, de a klasszikus tudományos keretekbe sem fért bele. Valahol a kettő között kereste önmagát, miközben tanulni kezdett. 

– Egyszerűen csak őszintén beszélgettem az emberekkel, így tártam fel a problémáikat a szenzitív lelkemmel, és utat mutattam nekik – mondta. 

A visszajelzések meglepték: egyre többen jártak hozzá az ország minden pontjáról, és sokan arról számoltak be, hogy javul az állapotuk. – Soha nem volt célom, hogy gyógyító legyek. Ez egyszerűen jött – hangsúlyozta. Újabb súlyos veszteség volt számára nagymamája halála, aki életében biztos pontot jelentett. Fontos tapasztalatként említi a médiaszerepléseket, műsorvezetést, interjúhelyzeteket is, amelyek megerősítették önismeretét és szakmai útját. 

 Küzdelem a belső démonokkal

 Amerika a balesetben elveszített barátjával közösen dédelgetett álom volt.

– Ő már nem tudott velem tartani, én viszont végigvittem a közös célt – mondta. Először 2015-ben jutott ki az Egyesült Államokba, New Yorkba, három hónapra. Akkor még nem sejtette, hogy ez az út nem egyszeri élmény marad, hanem új fejezetet nyit az életében. Természetesnek érezte, hogy a munkáját is magával viszi. A fordulópont egy váratlan pillanatban érkezett.

– A Times Square-en készült egy egyszerű YouTube-videó, ami elkezdett terjedni a különböző csatornákon – idézte fel. Ennek köszönhetően még kétszer visszatért New Yorkba. A kinti jelenlét idővel már nemcsak tapasztalatszerzésről szólt: előadásokat tartott, tanult, és olyan emberekkel találkozott, akik tovább erősítették abban, hogy jó úton jár.

A negyedik alkalom tavaly nyáron következett, de akkor már Kanadában, Torontóban töltött kilenc hetet. Egy magyar-amerikai iskola vezetőinek tartott önismereti tréninget, ami számára is meghatározó belső utazássá vált. – Ez az út a saját határaim feszegetéséről szólt – fogalmazott. A legfontosabb felismerés számára az volt, hogy nincs lehetetlen: hatalmas erő van benne, és még mindig bőven vannak kiaknázatlan tartalékai.

– Kanada legfőbb tanulsága az volt, hogy szembe tudjak nézni a saját démonaimmal – mondta.

Nevesítette is őket: kisebbrendűségi érzés, önbizalomhiány, szeretethiány. 

– Ezek azok a belső terhek, amelyek beleégnek abba az emberbe, aki olyan közegben nő fel, ahol nem támogatják, hanem eltörölni akarják. 

Úgy látja, ezek a sérülések olyanok, mint a gyomnövények: újra és újra visszanőnek. Teljesen kiirtani nem lehet őket, csak folyamatos gondozással kordában tartani.

– Ez az állandó belső munka ma is része az életemnek – hangsúlyozta. És talán éppen ez az a munka, amely a gettóból indulva végül a világ másik felére, majd önmagához vezette.

Murányi Edina tudatosan építette fel szakmai útját. A Menthyon Akadémián tanult Gökler Zsolt parapszichológustól, valamint Lukács Lilitől, aki elismert pszichológusként Amerikában is bővítette tudását. Kezdetben több spirituális módszerrel is foglalkozott – Reikivel, Theta Healinggel, Access Bars-szal –, ám ezeket idővel maga mögött hagyta, mert túl szűk keretek közé szorítónak érezte őket. Saját útját kereste, amelyben a tapasztalat, az intuíció és a mentális munka egységet alkot.

2016-ban hozta létre és védette le a Murányi Mental Mentoring Életprogramot, amely immár tíz éve magyar szabadalomként szerepel. Pályájának egyik legnagyobb fordulópontjaként tekint arra az időszakra, amikor hivatalosan is elismertette a munkáját. Meggyőződése, hogy az intuíció, a rehabilitáció és a mentális egészség ma kulcskérdés, és azért dolgozik, hogy ez a terület nagyobb megbecsülést kapjon.

Célba ért

Életének egyik meghatározó helyszíne Németország, ahová hosszú évek óta visszajár, sőt, az otthon érzése is abban az országban született meg benne. – Első látásra megszerettem – fogalmazott. Előbb menedéket, majd inspirációt adott számára. Ott tapasztalta meg, hogy lehet másképpen is élni: nem gyűlöletben és irigységben, hanem empátiában, együttműködésben. Úgy érzi, magyarként is sokat tanul abból, hogyan lehetne emberibb, élhetőbb társadalmat építeni.

Élete legnagyobb fordulópontjának azt tartja, amikor végleg egyedül maradt.

– Úgy érzem, mintha a Jóisten körülöttem az összes stabil kapaszkodót szándékosan vágta volna el, hogy megtanuljak repülni – fogalmazott. A hiány, a veszteség és az újrakezdés nemcsak a sorsát, hanem a személyiségét is formálta. Ma is abból él, abból építkezik, hogy mindig a mélyből kellett felállnia. Csórics Balázs gondolatát idézte, amelyben magára ismert: 

„A pokolban születtél, és jól érzed magad a sötétben is.” 

Úgy véli, éppen ezért képes reményt adni másoknak: mert megtanulta, hogy a sötétségben sem kötelező elveszni, a fájdalomból is lehet erőt és tanítást meríteni.

A vele való beszélgetés – ahogy mondja – nem egyirányú folyamat. – Gyógyító kapcsolat ez, amelyben nemcsak a hozzám forduló ember lelke rendeződik, hanem az enyém is épül – hangsúlyozta. Kölcsönhatásnak tartja, ahol mindkét fél jelenléte számít. Ő akkor érzi magát teljesnek, ha a tapasztalatát és tudását továbbadhatja, ha kapcsolódhat. – Ha nem lennének emberek, akikhez kapcsolódhatok, nem tudnám betölteni a küldetésemet – mondta. A kapcsolat maga a „gyógyszer”, annak minősége jelzi a gyógyulás útját. Sokszor iránytűként tekintenek rá, de ő határozott:

– Nem én gyógyítok. Az emberek saját magukat gyógyítják. Én csak utat mutatok.

Arra a kérdésre, boldog-e, nem habozott. – Igen. Most valóban boldog vagyok – felelte. Három nagy vágya van: feleségként édesanyává válni, írni és előadni. Régóta érzi, hogy könyvben kellene megfogalmaznia mindazt, amit megélt és megértett. – Nem öncélúan – tette hozzá –, hanem azért, hogy mások is felismerhessék a saját erejüket.

Murányi Edina negyvenkét évesen, a gettóból indulva, hosszú kerülőutakon át érkezett meg oda, ahol ma van. Tudja, mit jelent elveszíteni mindent, és mit jelent újra megtalálni önmagát.

Kovács Zsolt