Kiszáradó Alföld – egyelőre megoldás nélkül

Egyre ritkábban esik az eső nyáron, a hőhullámok pedig szinte szezonális törzsvendégek lettek. A következmény nem marad el: szárad ki az Alföld, és benne Hajdú-Bihar. A tavaszi árvizek már évek óta elmaradnak, hiszen a hegyekben sem esik elegendő hó, amelynek olvadása korábban vízutánpótlást jelentett. A nyári záporok is leginkább felhőszakadásként érkeznek, gyorsan elfolynak a föld felszínén, alig szivárognak a földbe. Amit mi, hétköznapi emberek is érzékelünk, azt a szakemberek mérik, elemzik, és – nem mellesleg – több mint harminc éve jelzik is:

ha nem lesz változás, az Alföldön komoly gondokkal kell szembenézni.

A legfontosabb kulcsszó a víztározó. A szakemberek szerint megoldást csak az hozhat, ha a folyók árhullámaiból, a nagy esőzésekből elfolyó vizekből valamit megtartunk. Víz nélkül ugyanis nincs növény, nincs állat, nincs mezőgazdaság. A nemzeti agrárkamara már azt is javasolta, hogy a csatornákban télen is legyen víz, mert így a környező talajban legalább valami nedvesség maradna. Csakhogy a tervek nem haladnak, a nagy állami tározók nem épülnek. A folyók menti, gyengébb minőségű földeken nem kezdődtek meg a körgátas tározók kivitelezései, és még mindig csak az elvétve épülő záportározókról beszélhetünk.

A Cívishír utánajárt, mit lehet tenni az Alföld kiszáradása ellen. Mikor épülnek végre a víztározók? Egyáltalán, valóban olyan súlyos a helyzet, mint azt sokan állítják? Kérdéseinkkel a Debreceni Egyetemhez, a Tiszántúli Vízügyi Igazgatósághoz (TIVIZIG), valamint az Energiaügyi Minisztériumhoz és az Agrárminisztériumhoz fordultunk. Utóbbi két helyről még nem érkezett válasz, amint ez megtörténik, frissítjük cikkünket. A Debreceni Egyetem és a TIVIZIG viszont részletes tájékoztatással szolgált.

Egyetem: tározók nélkül nem megy

Tamás János, a Debreceni Egyetem professzora szerint az Alföld kiszáradása sokrétű probléma, amelyet nem lehet csupán a klímaváltozással magyarázni. Az aszály formái – meteorológiai, hidrológiai, mezőgazdasági – mind jelen vannak, és ezek gazdasági-társadalmi következményekkel is járnak. A talajban kevesebb a nedvesség, a légköri páratartalom csökken, a felszíni és a felszín alatti vizek apadnak.

A professzor fontos különbséget tett az aszály és a vízhiány között. Előbbi természetes jelenség, utóbbi gyakran az emberi beavatkozás következménye: például, ha vízigényes növényeket termesztenek gyenge vízmegtartó képességű területen. A nyírségi homok például sokkal kevésbé tartja meg a vizet, mint a hajdúsági lösz. A növények is reagálnak: egyre északabbra tolódik a kukoricatermesztés, és a mi kiskertjeinkben megjelent a füge, ami korábban elképzelhetetlen volt.

Magyarországon az éves csapadékmennyiség stagnál, de eloszlása egyre hektikusabb: gyakoribbak a villámárvizek, hosszabbak a száraz időszakok, és nő a hőségnapok száma. A 2022-es rendkívüli aszály emléke még mindig élénken él, és az idei év is hasonló jeleket mutat, különösen az Alföld középső részein.

A folyóvizeink külföldről érkeznek, és nálunk nincs elegendő kapacitás a levonuló árral érkező vizek tárolására. Tamás János szerint a víztározók építése nemcsak lehetőség, hanem szükségszerűség, és a jövőben nemigen lesz más alternatíva. Az EU-s irányelvek is az integrált vízgyűjtős gazdálkodás felé mutatnak, amely minden típusú víz – csapadék, felszíni és felszín alatti – együttes kezelését írja elő. Hajdú-Bihar térsége kedvező helyzetben van, hiszen a TIKEVIR-rendszer (Tisza-Körös-völgyi vízátvezetési rendszer) révén rendelkezésre áll egy olyan csatornahálózat, amely lehetőséget adhatna az öntözés fejlesztésére.

Ma Magyarország öntözhető területének döntő része az Észak-Tiszántúlon van, de ez az arány még mindig elenyésző: a növényi kultúrák mindössze két százaléka jut öntözővízhez. A szakmai konszenzus szerint például Csongrádnál egy újabb vízlépcső megépítése nélkülözhetetlen lenne a Tisza vízszintjének stabilizálásához. Ugyanakkor a vízkivételek korlátját az úgynevezett ökológiai vízigény jelenti, amely szerint a legkisebb évi vízhozam 80 százalékát a folyóban kell hagyni az élővilág érdekében. Ezt ráadásul nemzetközi egyezmények is szabályozzák.

A csapadék csökkenése és hektikus eloszlása ellenére a folyók vízhozama egyelőre elegendő lehet, ám Tamás János figyelmeztetett: ha nem történik radikális fejlesztés a vízi infrastruktúrában, ez a jövőben gondokat okozhat. Vizsgálni kellene, hogy egyes csatornák alkalmasak lehetnek-e tározási feladatokra, figyelembe véve a szivárgási és párolgási veszteségeket is. Az árvizek vizét jelenleg nem tudjuk tárolni, mert a szükséges területek magántulajdonban vannak. A víz társadalmi értékének előtérbe helyezése elkerülhetetlen, és ennek – vélekedik a professzor – felül kell írnia a jelenlegi tulajdonviszonyokat.

Az öntözéses gazdálkodás jövője szerinte speciális öntözési régiók létrehozásával biztosítható, és kiemelt figyelmet kell fordítani a jó vízgazdálkodású területekre, mint amilyen a hajdúsági löszhát. A föld alatti csővezetékes megoldások ugyan csökkentik a veszteségeket, de ezek zárt rendszerek, amelyek elzárják a közhasználat elől a vízhez való hozzáférést.

A talajvízszint csökkenését több tényező is befolyásolja, így például a talaj fedettsége vagy a vízvisszatartási képesség. Bár az ivóvízbázist ez egyelőre nem veszélyezteti, a háztáji kutakból származó vízkivétel mértéke jelentős lehet: Debrecenben például több ezer kút napi 25-30 ezer köbméter vizet is elszívhat aszályos időszakban a mélyből. A csapadékvíz helyben történő megtartása és hasznosítása egyre fontosabb feladat, amely a jövő helyi vízgazdálkodásának egyik alapja lehet.

TIVIZIG: beszédes adatok

A Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság nem kapott kifejezett felhatalmazást az Alföld kiszáradásának megakadályozására, de a vízgazdálkodás és az aszály elleni védekezés a fő feladatai közé tartozik. Kiemelten foglalkoznak a „Vizet a tájba!” program és az Aszályvédelmi Akcióterv megvalósításával.

Ennek keretében holtágak feltöltése, medertározók használata és vízvisszatartó megoldások szerepelnek a napirenden.

Az EU Copernicus Szolgálat adatai szerint 2023 és 2024 volt a két legmelegebb év 1850 óta. A téli vízfelhalmozás megszűnt, nincs tartós hótakaró vagy fagy, ami a tavaszi vízutánpótlást biztosítaná.

A TIVIZIG működési területén május vége óta alig esett az eső, és több hőhullám súlyosbította a helyzetet. Július elején már 97 milliméter csapadék hiányzott a rendszerből. Ez főként a május-júniusi vegetációs időszakban mutatkozott meg, amikor a növényeknek a legnagyobb szükségük lenne a nedvességre.

A talajvíz szintje területi átlagban 1,5–2 méterrel alacsonyabb, mint a sokéves átlag.

Két talajvízmonitoring kút már kiszáradt, és további négy van veszélyben. A Hernád, Szamos, Berettyó, Maros és a Tisza határon belépő vízhozamai is érezhetően csökkentek.

A július eleji lehűlés és az átlagosan 37 milliméteres csapadék csak átmeneti javulást hozott. A meteorológiai előrejelzések nem ígérnek hosszú távú enyhülést. A helyzet tehát súlyos, és kezeléséhez nemcsak állami, hanem társadalmi összefogás is szükséges.

A megoldások között szerepel a víztakarékos öntözés, a szárazságtűrő növények termesztése, és a porózus talajművelés szélesebb körű elterjesztése is.

Szemléletváltást!

Az Alföld kiszáradása tehát nemcsak statisztikai adat, hanem a mindennapjainkban is megjelenő realitás. A csapadék egyre hektikusabb eloszlása, a talajvíz drasztikus csökkenése, a növények vízhiánya és az aszályos évek sorozata egyértelmű jelzés: radikális változtatások kellenek.

Ahogyan azt Tamás János professzor is hangsúlyozza, a víztározók építése nem lehetőség, hanem kényszer. Víz nélkül ugyanis nincs élelem, nincs élhető vidék. Az árvizek és záporok vizét nem engedhetjük tovább kontroll nélkül elfolyni. Ahol lehet, tárolni kell.

Ehhez azonban nemcsak infrastruktúra, hanem szemléletváltás is kell. A víz érték – és mint minden értékkel, ezzel is felelősen kell bánnunk.

CH