Ebesen él az ország egyetlen pipakészítője

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az ebesi Benei Péter egy évszázadok óta űzött szakma utolsó hazai mestere. Kézzel ugyanis rajta kívül Magyarországon már senki más nem készít pipákat, és ahogy mondta, nem is igen tudja már továbbadni a tudását, így ha ő befejezi, nem lesz, aki a helyébe lép.

Benei Pétert otthonában kerestük fel, és még mielőtt leültünk beszélgetni, tartott egy rögtönzött „tárlatvezetést” a lakás egyik szobájában, ahol vitrinekben, szekrények tetején sorjáznak a szebbnél szebb pipák. Mintha egy mini múzeumba csöppentünk volna: a sok-sok saját készítésű, kisebb-nagyobb méretű pipa között van néhány olyan is, amely nem Benei Péter keze munkáját dicséri – ezeket ő maga gyűjtötte, szerezte. Ilyen a cserépből készült, kis fapapucsot formázó francia pipa vagy a bécsi kávéházi pipa, de többségben azok vannak, amelyeket a mester alkotott az évtizedek során. Van, amelyik a teljes egyszerűségével nyűgözi le az embert, egy másikba díszítésként egy darumadarat faragott, de mint megtudom, a sláger a magyar címer, az azzal díszített pipát keresik leginkább. A falon pedig ott függ egy fekete-fehér, bekeretezett fotó. – Ő a nagyapám, Benei Sándor, aki 1888-ban született, Berettyóújfaluban élt, majd Amerikába ment, és 1910 és 1920 között St. Louisban könnyűszerkezetes házak építésén dolgozott – mesélte. – Ott került kapcsolatba a fával, majd amikor hazajött, épületasztalosként helyezkedett el, és közben a barátainak, ismerőseinek és saját magának pipákat is készített. Ha ő nem foglalkozik ezzel, szinte biztos, hogy én sem lettem volna később pipakészítő.

Rákóczi pipáinak korhű mását is elkészítette

Péter egészen addig nem gondolta volna, hogy nagyapja nyomdokaiba lép, amíg egy súlyos betegség miatt nyugdíjba nem kellett vonulnia. A hosszú felépülési időszak alatt olyan munkát keresett magának, ami kreatív, ugyanakkor fizikailag nem megterhelő. Így jött az ötlet, hogy folytathatná a nagypapa által megkezdett úton. Néhány pipa és a szerszámok egy része még a család birtokában maradt, és 1996-1997 körül Benei Péter is elkészített néhány darabot, ezeket megnézte egy néprajzos ismerőse, aki biztatta, hogy komolyabban is foglalkozzon a pipakészítéssel, mert máskülönben kihal a mesterség. A történet így kezdődött, később tagja lett a Népművészeti Egyesületek Szövetségének, 2009-ben pedig megkapta a népi iparművész címet. Több mint 40 kiállítása volt már, és felesége büszkén mesélte, hogy Kassán, ahol elkészítették II. Rákóczi Ferenc rodostói házának mását, a pipatóriumban a férje által készített öt, korabeli, korhű pipát állandó kiállítás keretében láthatják a világ minden tájáról érkező turisták. – A pipa valamikor státuszszimbólum volt, az alapján, hogy ki milyet használt, lehetett következtetni a tulajdonosa anyagi helyzetére is – magyarázta. – A szegények, a földművesek saját maguknak készítették egy arra alkalmas faágból, bár itt, az Alföldön inkább cserépből, mert sok volt az agyag; a Dunántúlon, a Balaton-felvidéken, Erdélyben és a Felvidéken viszont fából, mert ott a jó minőségű alapanyaghoz könnyen hozzájutottak. A módosabbak, az arisztokraták, ispánok, főispánok, állami alkalmazottak nagy, hosszú szárú pipát szívtak. Egyrészt volt idejük pöfékelni, másrészt, mivel a dohány annak idején sem volt olcsó, csak ők tehették meg, hogy megtömjék ezeket a hatalmas pipákat, amik aztán akár egész nap is égtek.

Soha nem dohányzott

Péter felidézve a múltat, elmondta, hogy rengeteget jártak népművészeti vásárokba, ahol mindig nagy keletje volt a pipáinak, hiszen rajta kívül kézzel már akkor sem készítette senki. Régebben sok olyan vásárlója volt, akik pipáztak is, aztán ahogy telt az idő, ez a piac is átalakult, és az elektromos cigaretták világában már inkább gyűjtők szerzik be a Benei-féle pipát, amelyek mindegyikére rávési lakóhelyének, Ebesnek a nevét. – Az én pipáim igazából nem a dohányzásról szólnak, hiszen magam például soha nem dohányoztam, hanem a fa megmunkálásáról, a formagazdagságról – fogalmazott. – Sokan vásárolják lakásdísznek, asztalra, polcra téve igazi éke lehet egy szobának, de vannak azért olyan vevőim is, akik a pipázás élvezetéért veszik meg. Úgy vettem észre, hogy a fiatalok körében egyfajta reneszánszát éli ez a fajta dohányzási mód. Főleg körtefából készítem, mert annak nagy a tűzállósága, de a tölgy-, a cseresznye- és a meggyfa is jó alapanyag, ráadásul a gyümölcsfákból kioldódó olajok kellemes ízt adnak a dohánynak.

Maga a folyamat azzal kezdődik, hogy az esztergagépen kiformázza a pipát, majd következik a furatok elkészítése a szárba és a pipatestbe. Ezt követi a díszítés. Ez a leginkább időigényes művelet, nem szabad vele sietni, mert a különböző motívumok vésése közben könnyen megrepedhet a fa. Utána jön a csiszolás, hogy teljesen sima legyen a felülete, majd természetes páccal kezeli, és végül egy vékony lakkréteget kapnak a pipák. – Az 1700-1800-as évek úgynevezett magyar pipáját készítem. Ennek az egyik fontos jellemzője, hogy a pipa szára és a pipa teste csaknem derékszögben csatlakozik egymáshoz – magyarázta. – Debrecenben egyébként nagy hagyománya van a pipakészítésnek, az 1800-as években legalább 130 család foglalkozott ezzel. Ők többnyire fazekasok voltak, de mivel a pipák értékesítése jövedelmezőbb volt, átálltak erre a tevékenységre, és évente több millió pipa készült a városban, elsősorban agyagból.

A beszélgetés ezen pontján megjegyezte: nagyapja 18 éves korától élete végéig pipázott – 96 évesen halt meg, orvosnál kétszer volt, akkor is csonttöréssel, és az összes foga megvolt. Ezzel nem azt akarja mondani, hogy a dohányzás nem káros az egészségre, de hogy a géneknek fontos szerepük van abban, hogy ki meddig él, ez nem vitatható el. 

Benei-pipák Ausztráliától Svédországig

Péter manapság már jóval kevesebb pipát készít. A nagy törést a koronavírus-járvány okozta, amikor elmaradtak a vásárok, utána pedig már a koránál fogva is nehézkessé vált újra felvenni a ritmust. – Ma már főleg rendelésre dolgozom, de már csak töredékét készítem annak a mennyiségnek, ami régebben jellemző volt – mondta. – Egy híján már 80 éves vagyok, a korábbi fordulatszámon már nem tudok dolgozni, de ha valaki rendel tőlem, szívesen elkészítem neki az elképzelései alapján.

Annak idején hetente kellett pótolni a készletet, mert a vásárokban szép számmal fogyott. Tetszett az embereknek, mert máshol nem találkozhattak ezekkel a pipákkal, de készítettem pásztorbotokat, gulyásbotokat és fokosokat is, amik szintén nagyon kelendőek voltak. Ma már inkább szájról szájra terjed, hogy van egy ember Ebesen, aki pipákat készít, meg az internet segítségével is megtalálnak minket. Egy nap például megállt a ház előtt egy olasz rendszámú autó. Az 1700-as évekből származó négy, kézzel festett porcelán pipát hozott egy férfi, hogy csináljak hozzájuk szárat, mert az eredeti már tönkrement. De volt már ügyfelem az USA-ból is, ő szintén szárat készíttetett a nagy méretű tajtékpipájába. A szélrózsa minden irányában megtalálhatók az általam készített pipák, Ausztráliától egészen Svédországig vagy Izraelig, ahova például egy egész készletet vitt tőlem egy vásárló.

Nincs, aki folytassa

Benei Péter valóban az utolsó mohikán, hiszen ha valaki Magyarországon kézzel készített, faragott pipát akar vásárolni, csak tőle teheti meg. A nagykőrősi pipagyárban egyedi terméket nem lehet kapni, ott futószalagon, például olasz cégek megrendelésére gyártják a tömegárut. – Nagyon jó érzés volt mindig, amikor egy-egy vásárban körbeállták a standunkat, és csodálták a pipáimat, de sokszor előfordult az is, hogy egy pipázó ember lépett oda hozzám, hogy „látja, Benei úr, most is a maga által készített pipát használom, és azért jöttem, hogy vegyek egy újat” – mesélte kicsit meghatódva. –  Egy ilyen pipa elkészítése 4-5 napba is beletelik. Ma ezt úgy mondják: nem költséghatékony az előállítása. És tulajdonképpen ez igaz is, hiszen ha kiszámolnánk a ráfordított óra díját, akkor az jönne ki, hogy ez veszteséges tevékenység. Nincsenek illúzióim: a fiatalok nem akarnak már ilyesmivel foglalkozni. Nem is tudok senkiről, aki fantáziát látna a pipakészítésben, ami végül is teljesen érhető ebben a teljesen elanyagiasodott világban. Ha belegondolok, valójában a semmiből teremtettem újjá egy mesterséget, mert amikor én elkezdtem, ez már egy halott szakma volt, és úgy tűnik, most újra az lesz.

Takács Tibor