A pocsaji óvónő élete olyan, mint egy mese
Vannak életutak, amelyek nem hirtelen, hanem lassan, belső sugallatok mentén fordulnak jó irányba. Vajna Tamásné története ilyen: sok kanyar után jutott el ahhoz a hivatáshoz, amely gyerekkora óta ott motoszkált benne.
Világéletében kisgyerekekkel szeretett volna foglalkozni, ám a régi rendszerben annyira telített volt az óvodapedagógusi pálya, hogy hiába készült rá, adminisztrátorként helyezkedett el a téesznél és annak utódtársaságainál. Az élet azonban csendben terelte vissza a gyerekek közé. Amikor megszülettek a sajátjai, Pocsaj óvodája lett a mindennapjai helyszíne. Reggel vitte őket, délután hozta – és közben történt valami.
– Amikor a gyerekeket vittem és hoztam, és beszélgettem velük, meg a többiekkel, az akkori vezető, Török Gergelyné valószínűleg meglátta bennem azt a gyerekszeretetet, ami mindig is bennem volt. Hencidán, népes családban nőttem fel, ott szerettem bele abba, hogy gyerekek között vagyok. Az óvónőképzőbe régen nagyon nehéz volt bekerülni, így másfelé ment az életem, de a szívem mindig visszahúzott – emlékezett vissza.
A GYES alatt egyre többször segített az óvodában: termet díszíteni, programokat rendezni, együtt dolgozni a gyerekekkel. Akkoriban indult a Lépésről lépésre program, amely a családok bevonására, a hátrányok enyhítésére épült. A fiatal anyuka pedig egyre inkább megtalálta a helyét ebben a közegben.
– Az óvoda akkor kapott nevet és címert. Én adtam neki a Kikelet nevet, és a mai napig az én rajzom a címere. A vezető egyszer csak azt mondta: „Rozi, ezt most neked meg kell lépned.” Így kerültem főiskolára, majd vissza az óvodába, először dajkaként, aztán óvodapedagógusként – mondta.
A diploma után gyors egymásutánban építette fel magát: megszerezte a román nemzetiségi óvodapedagógusi végzettséget is, hiszen Pocsajban jelentős a román és roma gyermekek aránya. A sokszínű közösségben otthonosan mozog: hivatásának lelke a szeretet, a tisztelet, valamint a gyerekekre szabott pedagógia.
– Mindig a gyerekek szeretete vitt előre. Pocsajban sokan nehéz körülmények között élnek, én pedig szerettem volna számukra egy mesevilágot teremteni. A vizuális tevékenységekben érzem otthon magam: ha széppé tudom tenni a környezetüket, azzal a lelküket is simogatom – tette hozzá.
A folyosó és a csoportszoba falain gyerekrajzok sokasága: apró kezek munkái, amelyek mögött fejlődő gondolkodás, ügyesedő mozdulatok, erősödő önbizalom áll. A rajzolás, festés, gyurmázás nem dísz: eszköz a személyiség építéséhez. A zene, a tánc és a közös játék mind-mind része annak a világépítésnek, amelyben a gyerek biztonságban érzi magát.
Szeptembertől az óvodát a református egyház vette át, és új pedagógiai program készült. Ez Vajna Tamásné hivatása kiteljesedéséhez vezetett. – A Biblia soha nem tanított rosszra. Pozitív példázatokkal segít, és a szeretet a mozgatórugója. A gyerekszeretetem mellé most hozzáadódik a hit értékrendje, és így érzem azt, hogy igazán a helyemre kerültem – hangsúlyozta, megjegyezve: gyakorló reformátusként és egykori presbiterként ez számára természetes közeg.
A gyerekek iskolába lépését is figyelemmel kísérik: ovisuli, átvezetés, visszajelzés az iskolától – a pedagógusnak fontos, hogy az óvodásból magabiztos kisiskolás váljon. A munkája mögött ott áll a saját családja is: lánya vizuális kultúra és földrajz szakos tanár, fia gyógytornász. A hivatása pedig nem kötelesség: életforma.
– Pocsajivá váltam, ez a falu az otthonom. A gyerekek a szenvedélyem. Ez már régen több mint munka. Ez vagyok én – fogalmazta meg.
CH
