A háború Zsákáig követte Albertet

– Csak a testemet hozták haza. A lelkemet a fronton hagytam… – mondja maga elé révedve, halkan Román Albert. Mondatának súlya van: lényének egy része valóban az orosz–ukrán fronton maradt, ahol a háború borzalmainak tanúja és elszenvedője volt. Az immár három hónapja Zsákán élő férfi egyike annak a két kárpátaljai magyar hadifogolynak, akik március elején Szijjártó Péter akkori külgazdasági és külügyminiszterrel tértek haza Moszkvából.

Kényszersorozással

Román Albert 1978-ban született Ungváron, Kárpátalján cseoeredett fel. Úgy fogalmazott, hogy átlagos család negyedik gyermeke, édesapja nélkül nőtt fel. Gyermekkoráról röviden csak annyit mond: nem volt leányálom. Ukrán–magyar kettős állampolgárként 2020-tól Magyarországon élt. 2025 tavaszán azonban visszatért Kárpátaljára. Ennek konkrét okáról nem szeretne beszélni, döntését utólag végzetes meggondolatlanságnak tartja. Csapnál átlépte a határt, az útlevél-ellenőrzés után azonban a határállomás épületéből már nem engedték ki. Ami hazautazásnak indult, gyűjtőtáborban folytatódott.

– Egy ízem sem kívánta a háborút, én magyar ember vagyok.

Nyolc nap után elvitték a gyűjtőtáborból, de még egy hónapig Kárpátalján tartották. Katonai kiképzését a Vinyica melletti Kalinyivkában kapta. Az eredetileg 65 naposra tervezett felkészítés az ő esetében június 15-től január 5-ig tartott, mert különleges feladatot szántak neki és a csoportjának.

– Mi voltunk a vakondok. Csak pincében, csak éjszaka. Nekünk egy feladatunk volt: mi lássunk, minket ne lássanak.

Egyedül maradt a tizenegy emberből

Albertet január 5-én vezényelték a Pokrovszk és Mirnohrad térségében húzódó frontra. Az oroszok által ellenőrzött területen, a föld alatt dolgoztak: pozíciót kellett foglalniuk, majd biztosítani az utánpótlás helyét. Úgy tudták, öt-hét, legfeljebb tíz nap után visszavonják őket. De nem így történt.

– A Jóisten tudja, meddig lettem volna ott, ha február 6-án nem bombáznak le.

Elmondta, egy tankelhárító aknát dobtak az épületre, az felettük robbant. A pince eltűnt, két emelet zuhant rájuk. Albert a törmelék alatt rekedt. Lábon lőtték, térdkalácsa kettétört, a porc szilánkokra tört, térdszalagja leszakadt. Komoly térdműtét vár rá, ezt azonban egyelőre halogatja. Bal kezén négy ujja lefagyott; már tudja használni őket, de érzékenyek maradtak. Jobb mutatóujja szilánkosra tört, majd két műtét után húsevő baktérium támadta meg. Bár az amputáció veszélye is fennállt, az ujja megmaradt, használni azonban nem tudja. Két hétig maradt sebesülten a pincében.

– Folyamatosan kértem rádión az evakuálást, mert sérült katona voltam. De nem volt evakuáció. A tizenegy fős csoportnak én voltam a vezetője. Tíz testvéremet temettem el. Egyedül maradtam életben.

Nem túlzásból nevezi őket testvéreinek. Abban a világban, ahol egy szelet kenyéren is nyolcan-kilencen osztoztak, egymásra voltak utalva. A valódi nevüket azonban ott nem használták, mindenkinek fedőneve volt. Egyik társát Mesének hívták. Harminckét éves volt. A támadáskor Albert észrevette a drónt, és rákiáltott:

– Feküdj, mert drón!

A lábát fogta, Mese azonban felült. A robbanásban meghalt, teste pedig felfogta az Albert felé tartó repeszek egy részét. Albert életben maradt, Mese utolsó mozdulatát azonban azóta is magával viszi.

– Az arcomba robbant… A testével védett. Ha ő nem ül fel, akkor én robbanok…

A fronton látottakról először csak egyetlen szót mond: undorító. Aztán lassan, tagoltan, szájában minden szót megforgatva folytatja. Kóbor kutyák ették a holttesteket, lerágott lábszárcsontokat, kibelezett testeket látott. Február volt, fagyos idő, mégis mindent betöltött a hullaszag.

– El sem tudom képzelni, mi lehet ott most, a melegben.

Az „értékes gyümölcs”

Elfogása után az orosz katonák bekötötték a szemét. Napokon keresztül, mikrobusszal vitték Moszkva felé. Nappal utaztak, éjszakánként rácsos pincében helyezték el. Nem tudta, merre jár, csak az idő múlását érzékelte.

Az orosz fogságban az „értékes gyümölcs” elnevezést kapta. Telefonja nála maradt, nem tudta megsemmisíteni vagy elrejteni; útvonalak, térképek és katonai pozíciók voltak rajta. Az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB emberei kérdezték, ő pedig válaszolt. Megpróbálta félrevezetni őket, de nem hittek neki. A kihallgatás már tizenhét órája tartott, amikor megkérdezték tőle, haza akar-e jutni.

– Azt kérdeztem: hova haza? Ukrajnába biztosan nem, azt felejtsük el.

Albert elmondása szerint két lehetőséget közöltek vele: Szibéria vagy Magyarország. Utóbbihoz az oroszok számára valós és használható információkat kellett adnia. Beszélt, de továbbra sem hittek neki, és többet akartak. Fogvatartóival egyeztetve végül videóüzenetet küldött Magyarországra. Később csak annyit mondtak neki: „Pesti srácok.” Ebből értette meg, hogy a felvétel eljutott Magyarországra.

A vallatása közben egyszer csak megszólalt a telefon. Albert nem tudja, ki telefonált, ezt nem közölték vele. A hívás azonban szerinte nagyon magas pozícióból érkezhetett, mert kihallgatója haptákba vágta magát. Attól a pillanattól minden megváltozott. Nem kérdezték és nem bántották tovább. Addig tűzoltótömlővel mosdatták, ezután meleg vízben tisztálkodhatott. Egy Moszkva környéki biztonságos lakásba vitték, ahol felcser, orvos és felvigyázó tartózkodott mellette. Éjjel-nappal orvosi felügyelet alatt állt. Az instant levest főtt étel és gyümölcs váltotta fel.

Körülbelül egy hónapot töltött Moszkvában és környékén. Még a repülőtéren sem merte elhinni, hogy valóban hazajuthat. Az őrzésével megbízott oroszok egészen a repülőgépig kísérték, útlevelét és iratait pedig már a fedélzeten kapta vissza. A felszállás előtt találkozott a magyar konzullal, majd egy magyar orvos megvizsgálta, hogy szállítható állapotban van-e.

Zsáka az otthona

Albert hazatért, a front azonban vele jött.

– Onnan normális emberként hazatérni nem lehet.

Arra a kérdésre, van-e ebből lelki gyógyulás, röviden felel:

– Nincs. Én még nem találtam meg.

Az emlékek hullámokban törnek rá. Világéletében életvidám ember volt, és most is igyekszik az maradni. Vannak napok, amikor úgy érzi, minden rendben van, aztán elég egy kép, egy videó vagy halálhír, és ismét a romok között találja magát. Az okostelefon képernyőjén folyton szembejön vele a háború. Nemrég tudta meg, hogy 32 éves vejét bombázásban megölték.

– Neki legalább a testét hazavitték, el tudták temetni. Ami már eredmény egy háborúban.

Albert nem akar visszatérni Ukrajnába, a háború befejezése után sem menne vissza a harcok területére. Úgy érzi, egyik oldalon harcoló katonák sem urai saját sorsuknak, valamennyien mások döntéseinek elszenvedői.

– Úgy rángatják a katonákat madzagon, mint a marionettbábokat. Nem adott nekünk senki hatalmat arra, hogy Istent játsszunk. Nem adtam életet, nem vehetem el. Nem vagyok Isten! – magyarázza indulattal a hangjában.

A rombolás után most építeni szeretne. Zsákán Fodor Zsolt segítségével kezdhetett új életet. Barátja ott volt a budapesti repülőtéren a fogadásánál, később pedig térítésmentesen ajánlotta fel neki zsákai ingatlanát. A háborúból érkezett embert Zsáka már az érkezésekor befogadta, a faluban élők összeadták lakása teljes berendezését.  Albert ma már közfoglalkoztatottként dolgozik a településen, emellett építőipari munkákat végez.

– Én még a sztahanovista korból vagyok, munka nélkül nem bírok lenni. Jobb alkotni, mint rombolni. Pont én mondom ezt, aki háborúból jövök, és romboltam… Inkább építsünk.

A polgármester egyszer azt kérdezte tőle, mit keres Zsákán. Albert elgondolkodott, majd rávágta:

– Nyugalmat.

Megtalálta – teszi hozzá. Olyan összetartó, barátságos közösséget, mint a zsákai, korábban még nem látott. Befogadták, ő pedig munkával, alkalmazkodással és segítőkészséggel igyekszik viszonozni mindazt, amit kapott.

– Nekem Magyarország a hazám, Zsáka az otthonom. Igyekszem megfelelni a falunak, mert a falu megfelel nekem. Ez egy kölcsönösség.

A testét már hazahozták. Zsákán talán egyszer a lelke is hazatalálhat.

Kovács Zsolt

Román Albert hazatéréséről: