Nem azért válnak nagyhatalommá, mert jók
Bár a tekintetek a Grönland miatti amerikai-dán szembenállására és az akörül kibontakozó „világhasadásra” szegeződnek, súlyos kérdés az is, hogy az USA vezetése mit tervez Venezuelával és a térséggel Nicolás Maduro elképesztő elrablása után. Fokozódik-e a nemzetközi helyzet Tajvan miatt? Ezen dilemmákról és a hátterükről is beszélt Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő nemrég Debrecenben, ahová a Mathias Corvinus Collegium (MCC) hívására érkezett.
Demkó Attila szerint Venezuela két okból fontos: egyrészt potenciális kőolajhatalom, több „fekete aranyuk” lehet, mint a szaúdiaknak, igaz, nehezebben és költségesebben kitermelhető. Másfelől Latin-Amerika nagyobb részéhez hasonlóan Venezuela sem éppen USA-barát; Kína és Oroszország milliárd dolláros érdekeltségekkel rendelkezik az országban.
Az Egyesült Államok a dél-amerikai „banánköztársaságokhoz” képest már 150 évvel ezelőtt is nagyhatalomnak számított. Banánköztársaságnak nevezzük a lényegében egyetlen áru exportjától függő országokat, ahol a korrupt kormányzat a helyi és az idegen tőke érdekeit szolgálja a nép helyett. Venezuela is ilyen volt, önálló országként csak a spanyolok kiszorítása után, 1830-ban, Nagy-Kolumbia szétesésével született meg. A Kolumbiát, Ecuadort, Panamát, Venezuelát és Brazília, Guyana, valamint Peru egyes területeit is magában foglaló Nagy-Kolumbiában – a legendás Simón Bolívar föderációs államában – az USA vetélytársat látott, s tett annak felbomlásáért. Ezért sem szívelik az amerikaiakat a térségben. Az utóbbi évtizedekben az USA érdekei Hugo Chávez elnöklése (1999-2013) idején súlyosan sérültek, akkor két nagy olajcég helyi leányvállalatait államosították (ExxonMobil, ConocoPhillips, míg a Chevron elfogadta a megváltozó feltételeket).
– Nicolás Maduro lényegében Chávez szélsőbaloldalinak nevezett, valójában diktatórikus, az ellenzéket elnyomó, a közvéleményben az USA-ellenességet erősítő, Kubával, Iránnal, Oroszországgal, Kínával baráti politikáját vitte tovább. Emiatt és a már Barack Obama által bevezetett kereskedelmi szankciók hatására is romló életfeltételek következtében 2010 óta körülbelül 8 millióan menekültek el Venezuelából – hallhattuk a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének tudományos munkatársától.
Mint emlékeztetett, Donald Trump a múlt év második felében légi csapásokat rendelt el az USA-ba irányuló kábítószer-kereskedelemben állítólagosan részt vevő hajókkal szemben (104 halott), majd 2025 decemberében tengeri blokád alá vette a karibi országot. Ezeket a 80-100 kilométeres sebességre képes, több százezer dolláros „speedboat”-okat valószínűleg nem halászatra használták – jegyezte meg Demkó Attila –, valószínűbb, hogy szegény halászok szállíthattak velük drogot. Hozzátette, a nemzetközi jog próbáját már ezeknek a járműveknek a lebombázása se igen állta ki.
– Nicolás Maduro elrablása önmagában még nem megoldás, legfeljebb egy lépés valamiféle rendezés irányába. Maga a katonai művelet zseniális volt, hiszen az amerikaiak úgy érték el a céljaikat, hogy egyetlen személyt és értékesebb eszközt sem vesztettek el. Ilyen akcióra legfeljebb az izraeliek és a britek lettek volna képesek, a Delta Force pedig alighanem a legjobbak kommandós egység. Legalábbis azok között, amelyeket egyáltalán ismerhetünk. Ez az akció biztosan visszaköszön majd hollywoodi filmekben – vélekedett.
Rendkívül merész művelet zajlott – ecsetelte –, hiszen a csapatszállító CH-47 Chinook helikopterek 20-30 katonát vihettek. Az egyik ilyen gép találatot kapott, de nem zuhant le. Ha ez megtörténik, nem Maduro elrablásáról, hanem az amerikai katonák haláláról szólnak a hírek. A Venezuelába telepített Tor, Buk, S-300-as légvédelmi egységeket az USA részéről képesek voltak azonosítani és hatástalanítani. Egy Chinook helikopter azonban akár nehézgéppuskával is lelőhető. Vagyis egy dolgot a szakértő szerint Donald Trumpról biztosan megtudhattunk: a kockázatvállalási hajlandósága nagyon magas.
A legfontosabb kérdés az, hogy mi lesz az amerikai beavatkozás vége? Demkót mindig az érdekli, mondta, hogy mi a végcél, s összességében jobb hely lesz-e a világ?
– Aki nagy hatással van a külpolitikára, annak mindenek előtt a saját hazája érdekeit kell szem előtt tartania. Ugyanakkor lehetőség szerint törekedjen rá, hogy ne tegye rosszabbá a világot. Az amerikaiak jobbá tették a világot a 2003-as iraki invázióval, amely során összességében elvesztettek 5 ezer katonát, „elégettek” 2-3 ezer milliárd dollárt, az államrend szétesését követő évtizedes káoszban pedig meghalt hozzávetőleg 500 ezer-1 millió ember? Líbiában Khadafi megdöntése hasonló kaotikus viszonyokat eredményezett. Most úgy tűnik, az USA tanult ezekből a kudarcos „demokráciaexportokból”, invázió helyett kooperálni akarnak a venezuelai elittel. Lassan, fokozatosan, konzervatív módon változtatnának, s nem a demokrácia a cél, hanem az olajcégeik jövője, a saját geopolitikai érdekeik érvényesítése Kínával, Oroszországgal szemben – jelentette ki, hozzátéve, Nicolás Maduro nem egy személyben irányította Venezuelát, hanem egy párt élén. Több tucat vezetővel közösen, akik maguk is sokadmagukkal működtetik az államapparátust, a hadsereget, a titkosszolgálatokat, a lakosságot terrorizáló, bűnözésből élő, a hatalomhoz hű motoros bandákat. Az országot az a rendszer irányítja, amely eddig. Kérdés, van-e terve Trumpéknak magával a rezsimmel, erre a jövő válaszol – közölte.
Lehetnek-e még a térségben amerikai célpontok? – Marco Rubio amerikai külügyminiszter szavai alapján a kubai kormány is aggódhat. A szintén nehéz gazdasági helyzetben lévő szigetország a venezuelai beavatkozással elveszítheti azokat az olajszállítmányokat, amelyek segítettek a rendszer fenntartásában. Az USA-ba irányuló kábítószer miatt elvileg a kolumbiai vezetésnek is lehetne félnivalója, ugyanakkor ott idén választások lesznek és az USA-val kevésbé ellenséges erők nyerhetnek. De hadd térjek ki egy másik olvasatra. 2026 novemberében félidős képviselőházi, szenátusi választásokon kell megméretnie magukat Trumpéknak. A Floridában élő venezuelaiak ünnepeltek Maduro bukását látva és sok millió kubai hasonlóan érezne a kommunista Miguel Díaz-Canel megdöntésekor. Az elnök mögött különböző érdekcsoportok küzdenek váltakozó erőviszonyok mentén. A kubai származású Rubio például a spanyolajkú szavazókat „hozza”, J. D. Vance az izolacionizmusra, a kultúrharcra fókuszál, a haderő a katonai költségvetés növelésében érdekelt. Mivel az USA-ban több tízmillió latin-amerikai származású szavazó él, Donald Trumpnak politikai hasznot eredményezhet a Rubio-féle érdekcsoportnak kedvezni. A számára talán egy, az USA által kierőszakolt kubai változás hozná a legtöbb szavazót Trumpnak, tehát ezeket a számokat is vizsgálni kell – vélekedett a szakértő.
Demkó Attila szerint „lássuk be, az amerikaiak félgyarmatként kezelik ezt a térséget, de más nagyhatalmak hasonlóan járnak el a saját perifériájukon”.
– Miként az USA, úgy Kína és Oroszország sem éppen humanitárius ügynökségek, de a britek, sőt a kis belgák sem voltak azok a maguk idejében. Egy-egy ország nem azért válik nagyhatalommá, mert jó, hanem mert kemény és erős. Aki erős, az hódít. Donald Trumpék a nyugati féltekére amerikai befolyási övezetként tekintenek, s éppen kifelé szorítják onnan az oroszokat, a kínaiakat. Maguk alá akarják gyűrni ennek a területnek az erőforrásait, mert csak így nézhetnek szembe Kínával. Trump kiszámíthatatlan, ez szerintem inkább az erénye politikusként, míg mások rossz tulajdonságnak tartják. Azért Grönland esetben magam is azt remélem, hogy nem gondolja komolyan a katonai inváziót.
Az, hogy Venezuelában még folyhat kőolaj-kitermelés – mondta –, főként az orosz beruházásoknak, a kínai technológiának köszönhető. Úgy gondolja, az amerikai érdekek kemény érvényesítésével ez a két hatalom külön-külön is sok tízmilliárd dollárt veszíthet. Nem csak fegyverüzletek mennek a kukába. – Miért voltak annyira dühösek az oroszok, amikor a Nyugat beavatkozott Líbiában? Mert nemhogy a kilátásban lévő orosz tengeralattjáró-eladásokból nem lett semmi, de a Bengázi-Tripoli vasútvonalat sem építhették meg, s atomerőművet sem gyárthattak az észak-afrikai országnak. Ha nem is „dobják ki” őket őket Venezuelából, fegyvert biztos nem fognak tudni eladni. A többi pedig alkuk tárgyát képzelheti, s mindennek akár az ukrán tűzszüneti megállapodások során is lehet szerepe – tette hozzá.
Felhatalmazva érezheti magát a Kínai Népköztársaság Tajvan elfoglalására?
Demkó aggódva figyeli a Trump-kormányzat által 2025 decemberében bejelentett, a Kínai Köztársasággal kötött több mint tízmilliárd dolláros fegyvereladási megállapodást. – Ha elkezd sok-sok amerikai fegyver Tajvanra áramlani, a kínai vezetés érezheti úgy: most kell lépni. Hasonló okok vezettek az első világháborúhoz, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia német támogatással azért üzent hadat az erősödő Szerbiának, mert tartottak annak további orosz felfegyverzésétől. Ez megismétlődhet Tajvannal. Hszi Csin-ping és a nagy vezetők éppen olyan emberek, mint mi, félelmekkel, tévedésekkel, álmokkal. Az ő álma „kicsit” nagyobb, mint az átlagemberé: a polgárháború lezárása, a két Kína egyesítése, ami által Mao Ce-tungnál is magasabbra emelkedhet a népe történelmében. Kérdés, hogy az ő elméjében hol az a pont, amikor nem hajlandó tovább tűrni a provokációt.
Ratalics László
