Nagy Norbert – egy debreceni Nápolyban

A debreceni Nagy Norbert oszlopos tagja volt az U20-as világbajnok magyar vízilabda-válogatottnak, így mondhatni, hogy az immár felnőtt világbajnok Fekete Gergő nyomdokaiba lépett. Ők ketten a debreceni vízilabdasport legnagyobb büszkeségei.

Nagy Norbert immár az egyik legnagyobb és legsikeresebb olasz vízilabdaklub, a Circolo Nautico Posillipo vagy ismertebb nevén Posillipo Napoli együttesében légióskodik. Telefonon értük utol, hogy érdeklődjünk a hogyléte felől, aztán kihasználtuk a lehetőséget egy hosszabb beszélgetésre.

Tudniillik bőven volt mit megbeszélni, hiszen bár Norbert a Zákány utcai létesítményben tanult meg úszni és pólózni, a helyi vízilabdarajongók 2021-ben láthatták utoljára debreceni színekben játszani. Három évet pólózott Miskolcon, majd egyet az OSC-ben, és ezt követően kötött ki Nápolyban.

Ugorjunk vissza időben a kezdetekhez! – vetettük fel az interjúalanyunknak, és ő mesélni kezdett.

„Az általános iskolai osztállyal jártunk úszni a Zákány utcai uszodába, és ott javasolta a testnevelőm, hogy érdemes lenne valamit kezdenem a vizes sportokkal. Mivel korábban már úsztam, a többiek közül kiemelkedtem, de azért nem voltam őstehetség, és sajnos a mai napig nem vagyok túl jó úszó. Mindenesetre a tanárom rokonságban állt a Somorjai családdal, ott a fiúk már pólóztak, és mondta nekem, hogy próbáljam ki velük. Éppen abbahagytam a kosárlabdát, helyette pedig mindenképpen akartam valamit sportolni, így a vízilabda – mondhatni – kapóra jött”

– idézte fel a kezdeteket Nagy Norbert, aki hozzáteszi: kisebb lemaradással kezdte a pólót, hiszen a csapattársai már évekkel korábban elkezdték, de hamar utolérte a srácokat.

Miként lett center? – furdalt a kíváncsiság, hiszen ezen a poszton ütnek-vágnak a leginkább a pólóban. Kívülről legalábbis úgy tűnik, hogy a legkeményebb, legnehezebb, leghálátlanabb a centerek élete a medencében. 

„Először hátvédként játszottam az utánpótláscsapatban, de elég hamar nagyra nőttem, így már korán centerré váltam. Nekem nem tűnik annyira keménynek a centerposzt, de az is lehet, hogy már megszoktam, nem tudom. Nekem mindenesetre tetszik és fekszik. Szerintem csak annyi a titok: az elején tudatni kell a riválissal, hogy keménységben emberére akadt, és akkor nem tiszta, szabályos keretek között marad a küzdelem” 

– így Nagy Norbert, akit mi Fekete Gergővel – a Ferencváros kiválóságával – egy lapon említettük mint a debreceni póló legnagyobb büszkeségeit, de Norbert szerényen megjegyzi: az ő U20-as világbajnoki címe nem hasonlítható a Gergőéhez. Elmondja, mindig felnézett rá, és amikor 16 évesen a felnőtt csapathoz került, jó kapcsolat alakult ki közöttük, ami máig tart.

Norbert már egészen fiatalon váltott: Miskolcra igazolt, ahol három évet húzott le.

„A fejlődésem érdekében igazoltam a miskolci csapathoz, hiszen mindenképpen az élvonalban akartam játszani, és ez Debrecenben akkoriban kétséges volt” – utalt arra a kiváló játékos, hogy a cívisvárosban akkor nem állt jól a szénája a klubnak, bár nem felejti el, és nagyon hálás érte, hogy DVSE-ben már alig 16 évesen bemutatkozhatott az első osztályban.

Miskolcon nem volt egyedül, hiszen vele együtt tartott Debrecenből Krasznai Bendegúz és Tőzsér Dávid is. Utóbbi még mindig ott szerepel.

„Még 18 sem voltam, amikor elköltöztem Debrecenből, de a fiúknak hála, nem éreztem magányosnak magam az új környezetben. Iskolát sem kellett váltanom, hiszen amikor a felnőtt kerethez kerültem Debrecenben, magántanulóként folytattam a középiskolát. A miskolci évek így utólag már szép emlékek”

– fogalmazott Norbert, aki a borsodi megyeszékhelyről Budapestre tett át a székhelyét, ám ott nem jöttek be a számításai. Jó idényt futottak az OSC-vel, de a magyar élvonalhoz tartozó klubnál anyagi gondok léptek fel, a megszűnés szélére sodródott az egylet. A játékosok szabadon igazolhatóvá váltak, szélnek eredtek, Nagy Norbertnek is új csapat után kellett néznie.

„A fővárosi topcsapatok már teljes kerettel rendelkeztek, így számomra két lehetőség jöhetett szóba: külföldre vagy valahova vidékre szerződök. Utóbbit visszalépésnek éreztem volna, hiszen akkor már a felnőtt válogatottba is kaptam meghívót edzésekre, így mindenképpen élcsapatban akartam folytatni. Az OSC-ben csapattársam volt Simone Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának fia, akivel jó baráti viszonyba kerültem. A kritikus helyzetben tanácsot kértem tőle, hogy mitévő legyek. Ő vette fel a kapcsolatot az érdekemben a Nápoly edzőjével, Pino Porzióval, aki megírta nekem, hogy számít rám. Így kerültem tavaly ősszel Nápolyba!”

A Posillipo Napoli az egyik legnagyobb és legsikeresebb olasz vízilabdaklub. 1925-ben alapították, színei: fehér, piros és zöld. A Piscina Felice Scandone nevezetű uszodában játssza a hazai meccseit. Az olasz bajnokságot 11 (1985, 1986, 1988, 1989, 1993, 1994, 1995, 1996, 2000, 2001, 2004), a Bajnokok Ligáját 3 (1997, 1998, 2005), az olasz kupát pedig 1 alkalommal (1988) nyerte meg.

„Nagyon jól érzem magam Nápolyban. Itt teljesen más stílusban játszanak, mint otthon, ami nekem nagyon tetszik. Az olaszok rendkívül lazák, és ha valaki hibázik, akkor nem harapják le a fejét, hanem inkább támogatják” 

– mondja Norbert, aki az első számú centere a Posillipónak, így sok játéklehetőséget kap. A játékrendszerbeli különbségről azt fejtette ki: az olasz bajnokságban nincsenek olyan nagy testű bekkek, mint a magyar élvonalban, de sokkal többet kontráznak a csapatok. Gyorsabb a játék, mint itthon, és időbe telt, amíg ezt megszokta. Ezzel együtt az első félévben szinte minden mérkőzésen betalált, többször duplázott vagy triplázott is. Azt mondja, utóbb egy kis hullámvölgybe került a honvágya miatt, de már túltette magát ezen, és folytatja a góltermést. Hozzátette, hogy az edzésmunka is különbözik a magyarokétól, időtartamban sokkal rövidebbek, nincs olyan sok monoton úszás, mint idehaza, mert minden úszóedzés sprintelve zajlik.

Azt mondja, teljesen elégedett a nápolyi ellátással, jó szállást kap, akárcsak a három másik külföldi, akik mindannyian szerbek. Többnyire velük szokott „lógni”, de azért olasz cimborákra is szert tett, bár ők inkább egymás között érzik jól magukat – jegyzi meg.

Rátérünk a piszkos anyagiakra, de anélkül, hogy a zsebében turkálnánk. A válasz: egy légiós ott is többet keres, mint egy helyi, akárcsak itthon, Magyarországon.

„Biztosítanak lakhatást, továbbá napi egy étkezést, ezzel teljesen jól vagyok” 

– így a debreceni pólós, aki ugyanilyen komoly érdemeket tulajdonít a klubnak amiatt is, hogy a fizetés nem csúszik. Pályafutása során ez nem mindig történt így…

Nápoly ugyan rendkívül gazdag történelmi és kulturális látnivalókban, Norbertnek a téli időszakban nem volt lehetősége felfedezni a teljes kínálatot. Azt mondja, ugyan a téli hónapokban sincs nagyon hideg, az idő azonban zord, rendkívül csapadékos, így a szabadidejét többnyire a szállásán töltötte. Szerencsére a családtagok gyakran látogatják, így könnyebb elviselni az egyedüllétet. Debreceni kedvesével távkapcsolatban él, aki az egyetemi tanulmányai miatt szintén elfoglalt, de azért édes minden ritka találkozás. Húsvétra például „kimenőt” kapott az egész csapat, Norbert is felült az első, Magyarországra tartó gépre.

A jövőt firtató kérdésünkre azt mondja, a Posillipo elnökváltás előtt áll, és a következő idényre nincs szerződése, ahogy a többieknek sincs. Benne van a pakliban, hogy marad, de az is, hogy továbbáll. 

A magyar válogatottságot hozzuk szóba. Norbert nem stresszel miatta, és meggyőződése, hogy a magyar nemzeti gárda centerposztjára meg kell érni. Huszonkét évesen úgy érzi, most még tapasztalatot szerez, később pedig majd kamatoztatni tudja ezt a válogatott számára.

„Mint minden sportolónak, nekem is szent cél a válogatottság, de most nem hajszolom túl magam ahhoz, hogy odakerüljek. Eljön majd annak is az ideje!” – mondja, magabiztossággal a hangjában.

No de látunk-e majd ismét debreceni színekben? – szegezzük Nagy Norbertnek az utolsó kérdést.

„El tudom képzelni, különösen most. Az edzőre, Kádár Kálmánra ugyanis a mentoromként is tekintek. Az ő ificsapatában játszottam, rengeteget tanultam tőle, mindenben támogatott, de nemcsak engem, hanem a csapattársaimat is. Neki is tulajdonítható, hogy a debreceni vízilabda komoly fejlődésen megy keresztül – kis híján bejutott a csapat a felsőházba, vagyis a legjobb nyolc közé” – méltatja a DVSE gárdáját az egykori növendék, akitől azzal búcsúzunk, hogy most mindent a sportra tesz fel az életében, hiszen annyira fiatal, hogy ezt nyugodtan megteheti.

Cs. Bereczki Attila