Lelkészgyerekből függő: egy szexuális trauma öröksége
A falak néha nem téglából épülnek, hanem elhallgatott mondatokból, elfojtott zokogásból és generációkon át öröklődő sötét mintákból. A Forrás Lelki Segítő Központ és a Debreceni Kábítószerügyi Egyeztető Fórum 14. alkalommal rendezte meg a Józanság Napját az Ifjúsági Házban április 17-én. Olyan emberek ültek egymás mellett az alkoholisták és rendellenesen működő családok felnőtt gyermekei (ACA) nyitott ülésén, akikkel naponta találkozunk az utcákon: egy egyetemista lány, egy nyugdíjas nő, egy megtört, mégis tiszta tekintetű édesapa, egy dolgos édesanya. A résztvevők nem csupán sorsukat, húsba vágó tragédiáikat, hanem a gyógyulásuk rögös útjait is megosztották. Amikor megszólaltak, lehullt a hétköznapi máz, és feltárult az a mélység, amelyet igazán csak azok érthetnek meg, akik maguk is „felnőtt gyerekek”.
Titkok a lelkészcsaládból
Niki mindössze húszéves. Fiatal kora ellenére azonban úgy beszélt, mintha már több életet leélt volna. Amikor belekezdett, ujjai idegesen gyűrték a kezében tartott papír szélét, tekintete a padlóra meredt. – A szüleim nem alkoholisták, mindketten lelkészek, szóval egy nagyon szigorú, vallásos közegben nőttem fel. Szinte mindent megítéltek, és ez rengeteg problémát okozott nekem. Hatéves koromban ért egy szexuális trauma, amit csak tizenhat évesen mertem elmondani először. A szüleim is tudnak róla, de sosem beszéltünk erről. Ők inkább a hit felé fordultak, én meg csalódtam – mondta, szinte alig hallhatóan.
Nikinek két bátyja van, nekik sem mondta el kisgyerekként, mi történt. Szégyellte. Végül a gimnáziumi pszichológusnak nyílt meg, de az is rosszul sült el: rögtön továbbadta másoknak.
– Elég fiatalon elkezdtem inni, füvezni, és idővel szerencsejáték- meg társfüggő is lettem. Tízévesen szívtam el az első cigarettámat, tizenhárom éves koromtól napi szinten dohányzom. Tizenöt évesen ittam először. A füvet – tudom, ez sokak szerint túlzás – nem tartom drognak; tizenhét évesen próbáltam ki, ám több mint fél éve nem füveztem és nem is ittam. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok, de mióta abbahagytam, sokkal jobban vagyok. Viszont elkövettem egy hibát: túl gyorsan akartam jól lenni, így elmentem egy pszichiáterhez, aki erős antidepresszánsokat és altatókat írt fel. Ezeket egyik napról a másikra hagytam abba, aminek nagyon durva „lejövője” volt. De december óta teljesen tiszta vagyok, gyógyszerekhez sem nyúltam – közölte, majd lassan felemelte a tekintetét. Niki pszichológusa segítségével lezárt egy szakaszt az életéből, és szociális munkásnak tanul. Ott akar dolgozni, ahol meglátása szerint a legtöbbet tehet ezzel a múlttal: a gyermekvédelemben vagy a függőséggel küzdők mellett. Ma már tudja, milyen az, amikor az ember a „szent közegben” is egyedül marad.
„A minta erősebb volt nálam”
Mária története messzebbről indul. Benne van Trianon fájdalma, a háborúk pusztítása és a vidéki mélyszegénység tapasztalata. Az ő élete azt mutatta meg, hogyan öröklődnek a traumák generációkon át. – Apám Trianon idején született; útközben, valahol Aradnál indult be a szülés. Később Ózd környékén telepedtek le, ott nőtt fel. Anyám a pusztákon sírt fel, mélyszegénységben nevelkedett, a nagyszüleim háza a háborúban teljesen leégett. Kettejük gyerekeként születtem 1961-ben. A szüleim között húsz év volt a korkülönbség. Mire megszülettem, rájöttek, nem tudnak együtt élni. El is váltak. Nagyon visszahúzódó gyerek voltam, egyedül is eljátszottam a sarokban. Arra emlékszem leginkább, hogy dacos voltam. Talán ez segített túlélni azt, amit egy gyerek nem tud feldolgozni. Aztán jöttek az alkoholista nevelőapák, a késes éjszakák, menekülések és a szexuális bántalmazás. A nagyszüleim és anyám között ingáztam, szörnyű gyerekkorom volt – mondta, majd megállt egy pillanatra, és egy mély, fájdalmas sóhajjal próbálta kifújni magából a múlt szorítását.
Később hiába próbált más életet építeni, a hozott minta erősebbnek bizonyult. Harmincévesen egy alkoholista felnőtt gyerekét választotta társául.
Kívülről úgy tűnt, sikeresek: házat építettek, dolgoztak kifulladásig, a környezetük irigykedve figyelte a „mintacsaládot”. De belül minden rohadt. – Harmincnyolc éves voltam, amikor egyedül maradtam: adósságokkal, egy gyerekkel, és közben magamhoz vettem – egyfajta jóvátételként – a megözvegyült nagymamámat is. Egy barátnőm vitt el az ACA-ba. Ott hallottam egy fiútól, hogy őt évente kétszer ölelték meg: karácsonykor és a születésnapján. Pofán vágott a felismerés, hogy engem egyszer sem – mondta, miközben saját kezei szorításából próbált erőt meríteni a folytatáshoz. Kiemelte: a felépülés számára a sebezhetőség felvállalásával kezdődött. Vallja, hogy a titkok kimondása biztonságos közegben gyógyító. – Amikor elkezdtem az ACA-t, azt hittem, a gyerekemet akarom megmenteni attól, amit én átéltem. Aztán rájöttem, először a saját belső gyerekemmel kell foglalkoznom. És közben tényleg ott volt egy valódi gyerek is, akiről gondoskodnom kellett. A köztünk lévő feszültség ma is ebből fakad. Amikor azt mondja, addig voltam az anyja, amíg társfüggő voltam, mert utána inkább vizsgákra készültem karácsonykor, és nem díszítettem fát, ebben van igazság. De hiszem, hogy ez kellett ahhoz, hogy később mindkettőnknek jobb legyen. Volt pár karácsony, amit fel kellett áldozni – tette hozzá halkan. Mária a sok teher közepette, negyvenéves kora után érettségizett le, majd egyetemet végzett, szociális munkás lett. Tizenhét évet dolgozott a gyermekvédelemben, majd egy idősotthonban helyezkedett el.
Később ACA-csoportot alapított, nyugdíjasként pedig egyesületet, ahol az önismeret és a kreativitás felé vezetik az embereket.
– A ma harmincöt éves lányom életében is megjelentek a függőségi minták veszélyei. A kapcsolatunk sokáig hullámzott, de ma már rendezettebb. Most azt tanulom, hogyan lehet idősen egyensúlyban élni. Egyedül, mégis kapcsolódva másokhoz. Rá kellett jönnöm, mindenkinek megvan a maga sorsa, és mindenkinek van egy széke az ACA-ban, ahová leülhet. A lelki békeimánk is erről szól: "Istenem, adj lelki békét ahhoz, hogy felismerjem az embereket, akiket megváltoztatni nem tudok. Bátorságot ahhoz, hogy megváltoztassam azokat, akiket tudok, és felismerjem a bölcsességet, hogy ráébredjek, hogy akit tudok, az én vagyok". Hosszú út áll mögöttem, de ma is azt gondolom, az ACA-nak köszönhetem, hogy nem egy pszichiátriai klinika betege vagyok.
Amikor a terror és a pohár az úr
Béla történetében egy félelemmel teli gyerekkor rajzolódott ki. Az apja terrorban tartotta a családot, az anyja pedig tehetetlenül, némán tűrt 27 éven át. – Anyám alig ivott, leginkább csak azért, hogy apámnak kevesebb jusson. Engem sem ölelt meg az apám soha, és emiatt sokáig dühös voltam rá. Csak a halála után tudtam ezt elengedni. A feleségem soha nem ivott, de az ő apja alkoholista volt, hamar egymásra találtunk. Hiába fogadtam meg, hogy nem leszek olyan, mint az apám, végül én is az lettem, és bántottam a családomat – mondta, hozzátéve, már letette a poharat, és egy jobb életre törekszik.
Józsi egykor „kiitta magát a társadalomból”; egy sikeres vállalkozás, egy család, egy egész egzisztencia omlott össze a szeme láttára. De nem adta fel, sikerült visszakapaszkodnia. – Két évig jártam a programba, hogy rendbe tegyem a gyerekkori sérelmeimet. Tele voltam dühvel, az anyámmal sem beszéltem. Nagyon nehéz volt elindulni a változás felé. Aztán lassan sikerült, és elkezdtem tényleg a saját felépülésemmel foglalkozni. A legnagyobb fiammal javult a legtöbbet a kapcsolatom, pedig ő sérült talán a legjobban. A gyerekek találták ki, hogy menjünk el együtt pár napra, és most először nem akarok mindent irányítani, csak reménykedem, hogy jól alakul. Évekig görcsöltem azon, hogy helyrehozzak mindent, most meg lehet, hogy ők mutatják az utat – mondta, majd elcsuklott a hangja, és örömkönnyekben tört ki. – Azt szoktam mondani, amennyit befelé mentem az erdőbe, annyi idő kell a kijövetelhez is. 4116 napja vagyok a programban, és most már látom, hogy lehet egy egészségesebb életem. A feleségem visszafogadott, daganatos beteg, most én gondoskodom róla.
A függők gyűrűjében
Gizella története elsőre kilóg a sorból. „Konszolidált” családból jött, ahol soha nem volt alkohol az asztalon, felnőttként mégis arra eszmélt, körbeveszik a függők. Az első férje munkamániás volt, a második alkoholista lett, most pedig a nagyobbik lánya is egy hasonló sorsú férfi mellett keresi a boldogságát. – Jó gyerekkorom volt, és sokáig nem értettem, miért választok mégis függő partnereket. Később jöttem rá, hogy a családunk attól még nem működött egészségesen, hogy nem ittak. Apám állandóan hitelekbe verte magát; hatalmas terveket szőtt, amik végül mind kártyavárként omlottak össze. Előadóművész lettem, egyetemet végeztem, de miközben építettem a karrierem, a szüleim mindent elvesztettek, albérletben élnek, és ennek a terhe is rám zuhant. Aztán be kellett vallanom magamnak: én is függő vagyok, csak nálam a munka- és a társfüggőség vált „drogfélévé”. Most anyaként attól rettegek, mit adok tovább a gyerekeimnek, miközben feleségként is évek óta csapdában érzem magam. A férjem titokban iszik. A covid elvette a szaglásomat, így nem érzem rajta az ital szagát, csak a megváltozott viselkedéséből tudom, megint ivott. Hiába a diploma, hiába a tiszta otthon, a családi dinamika ugyanaz a fojtogató háló marad, amiből szinte lehetetlen szabadulni. A nagyobbik lányom babát vár, de az ő párjának is súlyos alkoholproblémái vannak. Ez pedig mardosó kérdéseket vet fel bennem: vajon a kisebbik, tizenhét éves kislányom milyen mintákat visz majd tovább ebből a súlyos örökségből?
(A megszólalók nevét az anonimitásuk védelmében megváltoztattuk – a szerk.)
Fogarasi Renáta
