Egyedül Japánban: így él a húszéves debreceni fiatal

Egy sikertelen egyetemi felvételi keresztülhúzhatja egyesek álmát, mások azonban lehetőséget látnak benne. Utóbbi történt Gál Bálinttal is, aki – bár nem jutott tovább azon az úton, amit eredetileg tervezett magának – végül Japánban kezdett új életet. Egyedül, húszévesen. Tapasztalatairól, a japán mindennapokról és az ottani munkavállalás valóságáról mesélt a Cívishírnek.

– Egy japán ösztöndíjas egyetemi képzésre jelentkeztem, melynek része volt egy központi, úgynevezett követségi felvételi vizsga is. A megmérettetés júliusban volt Budapesten, nagyjából harmincan vettünk részt rajta abban a reményben, hogy a tanulmányainkat más országban folytathatjuk – kezdte Bálint, akinek a felvételiig vezető útját már bemutattuk az olvasóknak. – A vizsga után éreztem, nem lett jó. Nehezebb volt, mint a korábbiak. És valóban, nem is lett meg a szükséges pontszámom, interjúzni már nem hívtak vissza – folytatta, és bár a végleges eredmények csak hónapok múlva születnek meg, Bálint számára már akkor világos volt: nem szeretne egy teljes évet várni a következő lehetőségre, pazarolva az idejét. A Mechwartban letette a szakmai vizsgáit, szoftverfejlesztő és -tesztelő képesítést szerzett az érettségi után. És mivel angolul és japánul is anyanyelvi szinten beszél, úgy döntött, mégis elutazik a szigetországba.

Futárként egy 14 milliós városban

– Augusztus 5-én felültem a repülőgépre, és ugyan még nem tudtam, mit fogok csinálni, mindenképpen ki akartam menni. Itthonról intéztem magamnak albérletet Tokióban három hétre. Ennyi volt fix a következő időszakra – mondta Bálint, aki a lakcímbejelentés rejtelmeibe is beavatott minket. A reptéren kiállított tartózkodási engedéllyel 14 napon belül meg kell jelennie a városházán, ott rögzítették a lakcímnyilvántartóba és az egészségügyi rendszerbe. Havidíjas ideiglenes albérletet bármely külföldi állampolgár bérelhet 18 éves kor fölött, amennyiben van bejelentett munkahelye. Ha nincs, akkor határozott idejű szerződést írat alá vele a lakástulajdonos, és a teljes összeget elkérik előre, plusz egy vészhelyzeti kontakt elérhetőségét. Bálinttal is az utóbbi történt, és mivel már többször járt Japánban, ahol barátokra is szert tett, ezzel nem volt probléma.

– A helyiek az országon belül sokszor vannak céges kiküldetésen, ilyenkor ők is az ideiglenes albérletet választják. Ez ott teljesen bevett szokás. Olykor másfél-két hónapot is egy másik városban töltenek, és mivel a hotel drága és kényelmetlen is lenne, ezt a megoldást választják. Ezekre az albérletekre akkora a kereslet, hogy külön weboldalakon böngészhetők, éppen azért, hogy ne keverjék össze a „normál” albérletekkel – sorolta Bálint, aki szinte a megérkezése után átvette az egyik ismerőse Suzukiját azzal a céllal, hogy ételfutárnak áll, ám egy hirdetés miatt módosította a tervét. – Tokióból átköltöztem Narashinóba, ami a fővárostól 25 kilométerre van. Éppen a ruháimat szállítottam, amikor meghallottam az autórádióban az Amazon Flex hirdetését: futárokat kerestek, akik egyéni vállalkozóként szállítják ki a csomagokat, rugalmas munkaidőben. Gondoltam, vágjunk bele! Kiváltottam a kötelező céges rendszámot, közben honosíttattam a magyar jogosítványomat. A követségen kiállítottak egy hivatalos fordítást a magyar vezetői engedélyemről, azzal bementem az illetékes hatósághoz, délben pedig már a japán jogosítványommal a kezemben sétáltam ki az épületből. Jelenleg zöld sávban vagyok, azaz friss jogsisként tartanak számon. Három év múlva lesz kék, és ha semmilyen szabálysértést nem követek el, akkor nyolc év múlva jár az arany, ami már a biztosításnál jelentős előnyt jelent – mondta Bálint, aki szerint ugyanilyen könnyű volt kiváltani a vállalkozói igazolványt is.

Narashino, ahol Bálint lakik, egy 21 négyzetkilométeres város Csiba prefektúrában, és 175 ezren lakják. (Összehasonlításképp: Debrecen csaknem 462 négyzetkilométer területű, és 202 ezren lakják.) Ennek ellenére nincsenek óriási dugók – bár igaz, olykor lassabb a haladás –, a Tokió északi felén lévő depóba, ahol fel kellett vennie a kiszállításra váró csomagokat, viszonylag hamar beért, ugyanis a japánok elsősorban a tömegközlekedést használják. – Autóval csak az jár, akinek feltétlenül szükséges. Elsősorban azért, mert bajos a parkolás. Kimondatlan szabály, hogy a futárok megállhatnak a megadott cím előtt, de más nem. Nincs útszéli, párhuzamos parkolás, hanem óriási parkolók vannak kijelölve. Ezek akár 5-6 kilométerre is lehetnek egymástól. Vagyis sokaknak kilométereket kellene csak azért gyalogolniuk, hogy az autójuktól eljussanak a lakásukig – folytatta.

A rendszer bízik a munkavállalókban

Bálint egy munkanapjába is beavatott bennünket. Mint mondta, megérkezéskor azonnal szondáztatnak (ezt jogszabály követeli meg), ellenőrzik a jogosítványt, majd a felcímkézett, kiszállítási sorrendnek megfelelően összeállított dobozokat beszkenneli, bepakolja az autójába, és a megkapott útvonaltervnek megfelelően, megadott idő alatt kell azokat eljuttatnia a címzetteknek. – Sok depó van, így viszonylag kis területet fed le egy-egy. Ennek legfőbb oka, hogy a japánok szinte mindent online vásárolnak, másnapi kézbesítéssel. Sőt, azt is megadhatják, milyen időablakban szeretnék azt átvenni. Tényleg annyi mindent rendelnek online, hogy sok helyen csak az ajtó előtt hagyjuk az árut, de sok lépcsőházban van már úgynevezett csomagpont. Olyan, mint itthon az utcai boksz. Leginkább Tokió északi része tartozik hozzánk, de olykor más, közeli „kisvárosokba” is menni kell. Érdekesség, hogy a japánok a legközelebbi állomás neve szerint határozzák meg a lakhelyüket, nem város szerint. Sőt, Narashino lakosainak egyik fele gyakorlatilag nem érintkezik a másikkal, mert – a megállók elhelyezkedése miatt – nem mennek át a város egyik végéből a másikba – mondta Bálint, akinek nem jelentett gondot a részletes helyismeret hiánya, ugyanis GPS segítségével közlekedett. Az útszéli parkolás okán Bálintot is ellenőrizték a hatóságok, de soha nem büntették meg. Tudatta, az online vásárlás egyébként már problémát jelent Japánban, hiszen nincs annyi futár, sofőr, aki a temérdek mennyiségű árut kiszállítaná. És a rendelések száma tovább növekszik… Napi 12 órát dolgozhatnak a futárok, de rendszeres időközönként vizsgázniuk kell: a Nemzeti Autóbiztonsági és Áldozatsegítő Ügynökségnél megnézik a reflexeiket, át kell esni pszichológiai alkalmassági vizsgán. Ezen túl egy úgynevezett „biztonságért felelős személy képzést” is el kell végeznie Bálintnak. Mint mondta, Japánban nyugodtabbak a sofőrök, mint itthon. A cipzárelvet mindenki ismeri és be is tartja.

– Az adózási rendszer is más. Itthon úgy kezelnek mindenkit, mint aki rosszat akar, a japán rendszer ezzel szemben megbízik a munkavállalókban. Az egyéni vállalkozóvá válásom körülbelül 2 perc papírmunkát vett igénybe. Sávos adózás van, és kétfajta adózási mód közül lehet választani. Én az évi egy adózást választottam, majd a bevételem után fizetek. Érdekesség, de a jogszabályok engedik, hogy számla kiállítása nélkül végezzen vagy eladjon valamit az ember. Mivel az állam megbízik az állampolgáraiban és a külföldiekben is, tudják, év végén, az adóbevallásukban egyéb célú jövedelemként feltüntetik majd a pluszpénzt. És ez így is van – folytatta Bálint, aki a futárkodással havonta 7-800 ezer forintot keresett. Ezért heti 30-40 órát dolgozott. Ez a pénz nemcsak arra elég, hogy kifizesse az albérletét, a rezsijét, az autója fenntartását és a parkolási díjat, hanem kényelmes életet tud belőle élni. Mivel az ismerősök, barátok szívesen töltik együtt a szabadidejüket, ezért szinte minden este étteremben esznek, utána egy karaoke bárbán engedik ki a fáradt gőzt. Mint mondta, a benzin literje most 300 forint körül van Japánban, a 26 négyzetméteres minigarzonért pedig havonta 180 ezer forintot fizet. A biztosítás, nyomatékosította, kifejezetten drága: friss jogsisként, munkacélú autóra havi 40 ezer forint.

Japánban a minimálbér 450-500 ezer forint körül van, emellett a munkahely 100 százalékban fizeti a dolgozók vonat-, metróbérletét. A szigetországban senki nem ad borravalót – egyszerűen nem része a kultúrájuknak –, így a futárok sem tudják ezzel kiegészíteni a fizetésüket. Megfigyelte, ha a boltban több pénzt hagynak ott, mint a számla végösszege, akkor a vevő után szaladnak, és visszaadják.

Más pozícióban is kipróbálhatja magát

Bálint úgy döntött, nem elégszik meg a futárkodással, ezért februártól új munkahelye lesz. Tesztsofőr-asszisztensnek áll. – Van kint egy lengyel cég, ami sávtartó rendszereket, különböző vezetésasszisztensi megoldásokat fejleszt Németországban, Amerikában és Japánban is. A HR-esük rám talált, és megkérdezte, érdekelne-e a munka. Három alapdolognak kellett megfelelni: informatikai mérnöki tudás, angol nyelvismeret és vezetési gyakorlat. A legtöbb japánnak ez a hármas nincs meg, mert bármilyen meglepő, sokuk nem tud angolul, továbbá „papírjogsijuk” van. Vagyis leteszik a vizsgákat, de nem vezetnek. Ez érthető is, hiszen kiváló a tömegközlekedés és drága az autóbiztosítás – sorolta Bálint, hozzátéve, ennek a munkának köszönhetően be fogja járni szinte Japán teljes területét. A vezetés során ő figyeli majd a rendszer állapotát, az érzékelőket és az adatfelvevő szoftvert, továbbá jelenteni kell majd az eszköz meghibásodásait, a csatlakozási problémákat a helyi koordinátornak. A munka része többek között az egyedi közlekedési körülmények rögzítése, a biztonsági mentés elvégzése is, és olyan dolgok jelölése (szalagkorlát, bója stb.), amit a szoftvernek fel kellett volna ismernie, de nem sikerült. Megadott útvonalon kell majd haladnia, és a cég fizeti a szállásolását is azokban a városokban, ahol megáll. Emellett kimagasló fizetésre tehet szert, átszámítva 1,5 millió forintot vihet haza havonta. – Határozott idejű szerződést írtam alá, ez a munka három hónapra szól. Lehet, hogy utána hazajövök, elkezdem az egyetemet, de az is elképzelhető, hogy cégen belül, más pozícióban folytatom majd. Az sem kizárt, hogy beiratkozom egy japán egyetemre, önköltségen. Ami biztos, a hosszútávú terveim nem Magyarországhoz kötnek.

„Á! Szoboszlai Dominik!”

Bálint számos további érdekességet is megosztott velünk. A japánok tényleg annyira bíznak az emberekben, hogy a nagy bevásárlóközpontokban szinte mindenhol önkiszolgáló kassza van, lopásgátló kapu viszont sehol. Egy-egy üzlet nincs elválasztva egymástól – úgy, mint a reptereken a duty free –, és számos ki- és bejárat van. – Egyszer elhagytam a fülhallgatómat. A telefonom helymeghatározóján láttam, a lakásom közelében van. Fél óra múlva újra megnéztem, akkor már a rendőrségnél jelzett. Valaki megtalálta, és leadta a legközelebbi őrsön. Délután bementem érte, elmondtam, hogyan néz ki, kitöltöttem egy papírt, és vissza is adták. Köszöntem szépen, mentem a dolgomra. Ismerőseimtől tudom, a készpénzzel is ugyanez a helyzet. Azt is leadják – ismertette.

Megtudtuk azt is, a japán szakképzési rendszer alapjaiban tér el az itthonitól. – Nem érdekli őket, mit tanultál az iskolában, csak az, meg tudod-e csinálni a feladatot. Például ha egy villanyszerelő úgy dönt, mostantól burkolni is szeretne, akkor vesz egy szakkönyvet, amiből felkészülhet az írásbelire. Jelentkezik a vizsgára, ahol a gyakorlatot is be kell mutatnia. Ha mindkettő sikerül, megkapja róla a szakképesítését – folytatta.

Bálint a japán egészségügyről is mesélt. – Havonta háromezer forint TB-t fizetek, ez van meghatározva az egyéni vállalkozásom okán. Nem olyan régen megfáztam, így felkerestem egy orvost. Japánban nem egy épületben van több szakrendelő, hanem a város különböző pontjain több kisebb szakrendelő működik. Bementem a legközelebbibe, mondtam a recepciósnak, mi a panaszom. Kérte, fáradjak az épület mellett található „váróba”, nehogy megfertőzzem a többieket. Pár pillanat múlva meg is érkezett a doktor, megvizsgált. Adott kétféle gyógyszerből kétheti adagot. Mindezért ötezer forintot fizettem – mondta. Hozzátette, olyat is átélt már, amikor a rendelő ajtaján hívták fel a figyelmét, hogy megfázásos panasz esetén telefonáljon a rendelőbe. Az orvos pillanatok alatt kiérkezett hozzá, megvizsgálta, influnza- és covid-tesztet csinált. – Akkor kaptam három fajta gyógyszerből egyheti adagot. Mindezért 5700 forintot kértek.

Az itthoni barátok kicsit irigykednek, de biztatják Bálintot, ne jöjjön haza. A szülei pedig nagyon büszkék rá, hogy otthonától tízezer kilométerre is megállja a helyét. – Sem a munkahelyen, sem a hivatalokban, sem a tömegközlekedési eszközökön nem tapasztaltam negatív diszkriminációt. Mikor elmondom, magyar vagyok, általában két dolgot szoktak rávágni: vagy azt, hogy fogalmuk sincs, hol van az ország, vagy azt, hogy „Á! Szoboszlai Dominik!”

Fogarasi Renáta