Egy amatőr profi dolga a valósággal

Mióta az eszét tudja, rajzol – kizárólag arcokat. Portrékkal foglalkozik nyolc éve. Eggyel néha egy napot, máskor csak pár órát. Kívülről Hajdu Anita úgy néz ki, mint aki mindig siet. Nem véletlenül: idejében kell elkezdeni rohanni magunk után, mert ha a lehetőség leelőzi a tehetséget, akkor elkéstünk. Aztán mikor mégis leül, elcsendesedik körülötte a sokaság, ami talán zavarja is, s végül kibomlik valami nagyon emberi igény, az önkifejezés és valami nagyon nőies igény: a kíváncsiság. Bármilyen szintre jut a portrérajzolásban, e kettő találkozása eleve élmény.

Cívishír: – Az utcán a portrérajzoló szemével mész végig? Vannak szép és csúnya ábrázatok, vagy a művészet nem különböztet meg ilyen kategóriákat?
Hajdu Anita: –Túlságosan elmélyedek a gondolataimban ahhoz, hogy figyeljem a velem szembejövőket. Persze felkapom a fejemet, ha egy olyan arcot látok, ami valamiért különleges számomra. Legyen szó szép vagy csúnya ábrázatról, néha már annyira bámulom, hogy én érzem zavarban magam.

Cívishír: – Nem könnyebb egy karikaturista dolga? Két elálló fül, egy ferde fog, egy forradás a homlokon kész főnyeremény…, ezzel szemben te a valóságot rajzolod.
Hajdu Anita: – Karikatúráknál pont az jelent nehézséget, hogy pár egyszerű vonallal kell megragadni és eltúlozni az arc jellemző vonásait. Mindezt úgy, hogy a portrénk hasonlítson is a modellre. Számomra ez nehezebb, mint lerajzolni a valóságot. Nem is megy igazán, bár gyakorlás kérdése.

Cívishír: – Rajz órán meguntad a kockacsonkolást, vagy mikor jött el az a pont, amikor az emberi arc felé fordultál?
Hajdu Anita: – Középiskolában rajzoltam először portrét. Már az legelső alkalommal tudtam, hogy ez lesz a kedvencem. Izgalmasabb, mint például az enteriőr, mert nem csak arcokat rajzolunk, hanem személyiségeket is.

Cívishír: – A te munkád nem csak technika és rutin, nagyban pszichológia is. A lélek rezdülései ott ülnek a szemben, a ráncokon, a mimikában – mennyire tudod, milyen passzban van az alany?
Hajdu Anita: – Nem hiába a szem a lélek tükre, sok mindent ki lehet olvasni belőle. Vidám vagy gondterhelt-e az illető, pozitív vagy negatív gondolatokon jár-e az agya. Az elején mindenki lelkes és kíváncsi. Alig várják, hogy elkészüljek. Sokan végig feszélyezve érzik magukat attól, hogy tanulmányozom őket. A rajzoló személyiségéből is kerül a lapra. Előfordult már, hogy kicsit rám is hasonlított egy kész munka.

Cívishír: – A Balaton partján is súlyos pénzeket kérnek egy helyszíni portréért, hát még az európai nagyvárosokban! Miért éri meg szinte a ceruza és a rajzlap áráért is rajzolni?
Hajdu Anita: – Szeretem azt, amit csinálok. Másrészt jó látni azt a pillanatot, mikor magára ismer a portéalany.

Cívishír: – Nem hiszem, hogy nincs kedvenced: gyereket, nőt vagy férfit rajzolsz szívesebben?
Hajdu Anita: – A gyerekek őszinte, nagy szemei mindig lenyűgöznek. Nagyon bájosak tudnak lenni. Érdekes, de sokkal türelmesebbek, mint a felnőttek. Nőket is szívesen rajzolok, talán azért, mert vállalkozóbb szelleműek, mint a férfiak.

Cívishír: – Akadt már különleges vagy kirívó megrendelésed?
Hajdu Anita: – Az emberek többségének a fényképszerű másolatok tetszenek. Ami kicsit is eltér, a valóságtól arra már azt mondják, hogy elvont.

Cívishír: – Mit szeretnél, ha merre rajzolódna a te sorsod? Maradsz a portréknál?
Hajdu Anita: – Nem bánnám, ha egész életemben ezt kellene csinálnom, de nem szeretnék az éhező művészek sorsára jutni, így valószínűleg csak hobbi marad.

- BCSH -