Hosszúpályiban otthonra leltek az idősek

Hosszúpályi önkormányzata 2003 óta működtet bentlakásos idősek otthonát. Az intézmény ötven férőhellyel indult, azóta fokozatosan bővült – ma már 62 idős ember otthona. A számok azonban keveset mondanak arról, milyen az élet odabent. A szobákban családi fényképek, személyes tárgyak mesélnek az ott élőkről, a folyosókon ismerősök állnak meg beszélgetni, mások programokra járnak, aki pedig képes rá, szabadon jön-megy. Különböző életutak találkoznak itt, de amikor arról kérdeztük a lakókat, mit jelent számukra ez a hely, többen ugyanoda jutottak: ez már az otthonuk.

Péntek Sándorné, Kati néni ezt több mint húsz év tapasztalatával mondhatja. 2004-ben költözött be, édesanyja és férje is az intézmény lakója volt. Sokáig itt sem hagyott fel korábbi elfoglaltságával: tésztát gyúrt, amit a debreceni piacon értékesített.

– Otthonomnak tekintem az otthont. Én ettől jobbat nem tudok elképzelni – mondta, hozzátéve, hogy több mint húsz év alatt egyetlen gondozóval sem volt konfliktusa.

Tóth Istvánné története másképp fonódik össze az intézménnyel. 2003-ban még helyi lakosként vett részt az otthon átadásán, hét éve viszont már maga is itt él. Két verseskötete jelent meg, ma is ír, és a református tiszteletes látogatásain a hitéleti alkalmak egyik segítője. Azt mondja, számára „minden nap olyan, mintha vasárnap lenne”. Barátságok szövődnek, a lakók ismerik egymást, az újonnan érkezőket pedig befogadják.

Kapcsolatban a külvilággal

A közösségből az sem feltétlenül marad ki, aki már nem tud kimozdulni. Benke Lászlóné öt éve érkezett Hajdúhadházról, reggel tornázik, foglalkozásokra, vetítésekre jár. Szobatársa, Erzsike néni hat éve ágyhoz kötött, hozzá viszont mások mennek be beszélgetni.

– Nagyon jó szobatársam. Nagyon szeretem – mondta róla Benke Lászlóné.

Mások éppen az önállóságukat őrzik. Bakó Péterné négy éve lakik itt, de rendszeresen kijár, bevásárol magának, találkozik a családjával, aztán ide jön haza. Bálint László kapcsolatát sem szakította meg korábbi életével: fia látogatja, időnként haza is viszi Konyárra.

Az otthon sem különül el Hosszúpályi életétől. A lakók ünnepségekre, iskolai és óvodai rendezvényekre járnak, verset mondanak, énekelnek, odabent pedig délelőtt és délután is vannak közös programok.

Otthon, de nem kórház

A családias légkör azonban nem jelenti azt, hogy az intézmény feladatai korlátlanok. Zara Andrásné Ildikó főnővér hangsúlyozta: az otthon szociális, nem egészségügyi intézmény. Gondozást biztosítanak, figyelik a lakók állapotát, de ha valaki olyan beteg lesz, hogy helyben már nem látható el, kórházba kerül. Különösen sok figyelmet igényelnek a demenciával élők, és maga a gondozói munka is komoly fizikai és lelki terheléssel jár.

Bodnár Attila 2017 óta vezeti az intézményt. Azóta modernizálták a felszereléseket, megkezdték a szobák klimatizálását, és energetikai korszerűsítéseket is végeztek. Az igazgató szerint azonban ezek csak a működés feltételeit javítják, önmagukban nem teremtenek otthont.

– A legnagyobb hangsúlyt a személyközpontú gondozásra helyezzük. Azt szeretnénk, hogy aki belép, ne egy kórházi jellegű intézményt lásson, hanem családias környezetet – fogalmazott.

A további bővítésre lenne igény, de ennek is van határa: több lakóhoz több dolgozó kell, közben pedig meg kell őrizni azt a személyességet, amelyben még ismerik egymást az emberek. A legfontosabbat azonban az mutatja meg, ahogyan az ott élők beszélnek róla: innen elmennek vásárolni, meglátogatják a családjukat, programokra járnak – aztán hazamennek. Ide.