„Ez itt 2900 darab csigatészta”

Erről az alatt a két óra alatt győződtem meg, amit az otthonában töltöttem. Azzal a céllal érkeztem hozzá, hogy egy lassan elfeledett hagyományról, a csigatészta-készítésről beszélgessek vele, de hamar kiderült, hogy ennél sokkal több minden szóba kerül majd. Például a festészet és a foci is. 

– Ez itt 2900 darab csigatészta – mutatott rá az asztalon lévő tálcára, amire az aranysárga levesbe valót rakta. – Ha van ideje, megmutatom magának, én hogyan készítem. Ne gondolkodjon sokat, menjünk ki a konyhába, ott kezdünk, aztán majd visszajövünk a szobába, itt fejezzük be.

Rozika határozott invitálására nehéz lett volna nemet mondani, így aztán irány a konyha, ahol hamar előkerült egy műanyag tál, egy csupor, liszt és tojások. – A tésztához egy kiló lisztet használok és fél liter tojást. Nem darabra mérem, hiszen van közte kisebb és nagyobb is, hanem annyit teszek a csuporba, hogy tele legyen. Csak rétesliszttel dolgozom, mert a másik fajta nem tartja meg a színét, beszürkül.

Nem is olyan egyszerű

A lisztet és a tojásokat Rozika a tálba önti, majd egy fakanállal addig keveri, amíg a tojások a liszt nagyját fel nem veszik, utána pedig kezdődik a kézzel gyúrás. Miközben a masszából pár perc alatt elkészül a tészta, elmeséli, hogy harminc évig pék volt a Hajdúsági Sütödéknél – előbb a létavértesi üzemben, majd Debrecenben. – Létavértesen születtem, ott is nőttem fel, de laktunk sokfelé, mert apám juhász volt, így ha neki máshol kellett dolgozni, ment vele az egész család. Létán mentem férjhez, két lányunk született, később elváltam, aztán Debrecenbe költöztem, majd éltem megint Létavértesen is.

Hortobágyra hat évvel ezelőtt Hajdúsámsonból költözött. Nem volt neki ismeretlen sem a település, sem maga a puszta világa, hiszen nagyapja ott dolgozott juhászként. A pásztorkodás valószínűleg évszázados hagyomány lehetett a családjában, legalábbis erre lehet következtetni leánykori nevéből, a Számadóból. – Nézze csak, ilyen simára kell gyúrni – mutatja a tésztát, de kiderül, hogy még nincs kész teljesen. Kicsit pihentetni kell, letakarja egy konyharuhával. Közben a szobában összeszereli a kézzel hajtható nyújtógépet, a technológia fejlődése ugyanis ebbe a szegmensbe is betört már jó régen: az asszonyok csak ritkán használnak nyújtódeszkát és nyújtófát, sokkal egyszerűbb, gyorsabb, ha géppel végzik el ezt a műveletet. Miután a tészta pár percet pihent, egy újabb gyors gyúrás, és már kezdődhet is a nyújtás. 

A kalács formájú tésztát Rozika nyolcfelé vágta, aztán mindegyik darabot egyre vékonyabbra nyújtotta. – Egyszerű művelet – jegyeztem meg, de mint kiderült, eléggé elhamarkodott kijelentés volt. A következő darabot ugyanis nekem kellett kinyújtani. Már az is nehézséget okozott, hogy az addigra már többször kinyújtott, jó félméteres tészta elejét valahogy a gép két hengere közé juttassam, és közben tekerjem a nyújtógép karját is, de azért figyeljek arra is, hogy a tészta ne gyűrődjön össze. – Hajtani, hajtani, hajtani! – szólt az utasítás. Végül valahogy sikerült átengedni a gépen az addigra már még hosszabbra nyúlt tésztát. Abban maradtunk, hogy azért lenne még hova fejlődnöm…

Még őrzik a hagyományt

Rozika a tésztakészítés fortélyait a nagyszüleitől tanulta, hiszen abban az időben falun szinte minden háznál tudták a nők. – Ha lakodalom volt, akkor egy napot a csigakészítésnek szenteltek – mesélte. – Összeültek az asszonyok, és egy teljes napig csak csigát csináltak. Közben beszélgettek, énekeltek. Aztán a következő napon készítették a süteményeket, majd a harmadikon következett a kopasztás. Sajnos ez a hagyomány mára már egyre kevesebb helyen maradt fenn. Pedig a fiataloknak is nagyon tetszik. Voltak a nyáron a madárkórházban önkéntesek – franciák, görögök –, és egyszer eljöttek hozzám. Már reggel hatkor itt voltak, együtt gyúrtuk a tésztát. Nagyon élvezték, fotókat, videókat készítettek, szerintem örök emlék maradt a számukra.

Megtudtam tőle, hogy a hagyományt Hortobágyon próbálják megőrizni: szoktak rendezni csigakészítő napot, vagy a közelmúltban a Pusztai Állatpark egyik rendezvényén Petrikné Marikával közösen mutatták meg az érdeklődőknek, hogyan is kell csigatésztát készíteni.

Elő a dekopírfűrésszel!

Közben a végére értünk a nyújtásnak, előkerült a szekrényből a vékony kis pálcika és az a bordázott fa, amivel a laskaszerű tésztacsíkokból vendéglátóm apró kis csigákat varázsol. Nem egy szapora munka, az biztos, közbe is vetem, hogy mire ebből a sok tésztából mindből csiga lesz, lehet, a Nap is lemegy, pedig akkor még dél sem volt. – Ezt a mennyiséget egyedül két nap alatt tudnám megcsinálni, és összesen egy kiló tíz deka csigatészta lenne belőle – vágja rá, majd gyorsan egyetértettünk abban, hogy az ügyes kéz, a kitartás, a jó idegrendszer, a szinte végtelen türelem ehhez elengedhetetlen, de Rozika hozzátette még azt is, hogy a kitartás más munkák esetén is érvényes rá. Amibe ugyanis belekezd, azt, ha törik, ha szakad, be is fejezi, lehetőleg minél hamarabb.

– Nem volt pénzem mestert fogadni, így magam csináltam meg a járdát a ház körül – mondja. Megvettem a sódert, a cementet, kutyultam, kavartam, és végül elkészült a járda. Mindenhez hozzá merek fogni. Tyúkot, libát, kacsát tartok, kertészkedem is, virágokat, paradicsomot, paprikát, egyéb zöldségeket nevelek, pedig a mezőgazdasági munkát régebben nem kedveltem. Nagyon szeretek fával dolgozni: van fúrógépem, csiszolóm. Előveszem a dekopírfűrészt, és már szabom is a faanyagot. A múltkor virágtartót készítettem, megtetszett valakinek, meg is vette tőlem, de nagyobb munkákba, akár kerítéskészítésbe is bátran belefogok.

Rozika azonban nemcsak a szerszámokkal, hanem az ecsettel is jó bánik, 2017 óta ugyanis amatőr festő. A művészet azóta is fontos része az életének. – Az ott az első képem, az a kicsi – mutatja a szoba falán függő festményt, ami egy tavat és fákat ábrázol. – Sok képem témája a hortobágyi Kilenclyukú híd, és a puszta egyéb jellegzetességeit is vászonra vittem már; a lovakat, a darvakat, a pásztorokat, csikósokat. A nemzeti park egyik pályázatán, amit a csillagos égbolt kapcsán írtak ki, az egyik alkotásommal megnyertem az első helyet. A festés megnyugtat, ugyanakkor ott van bennem az állandó kíváncsiság, hogy vajon képes vagyok-e megfesteni azt, ami éppen foglalkoztat.

Nótázás és foci

A festészet mellett a nótázás is kiemelt helyet foglal el Rozika életében. Az édesapjától gyerekkorában rengeteg nótát tanult, időnként vendégfellépőként nótaesteken is színpadra áll. Nagy élmény volt számára például, amikor kétszáz ember előtt énekelhette el kedvencét, a „Kivirult a nagy Hortobágy ezeréves vadvirágos tája” kezdetűt. A faluban ezt a hagyományt is igyekeznek életben tartani: szerdánként van a nótázó nap, amikor vagy tízen is összegyűlnek, és énekelnek, amíg kedvük van hozzá.

És hogy teljes legyen a sor: Rozika mindennapjaiból a sport sem hiányozhat. Lelkes tagja a település sétafocicsapatának. Hetente kétszer van edzés, amíg lehet, kint a szabadban, ha hűvösebbre fordul az idő, akkor pedig a tornateremben. – A sétafocit kifejezetten az idősebb korosztályoknak találták ki – magyarázza. – Kisebb a pálya és a kapu is, nem lehet futni, csak sietni, és tilos például hátulról szerelni. A behajtási ünnepségen is játszottunk meccseket, férfiak és nők vegyes csapatot alkotnak ilyenkor. De ne gondolja, hogy egyedüli asszony vagyok a társaságban, vagyunk többen is nők, sőt az egyik barátnőm már túl van a nyolcvanon, és mégis focizik.

Azt mondja, mióta nyugdíjas, végképp nincs ideje unatkozni, de azért, hogy ez így legyen, hogy hasznosan teljenek a napjai, tudatosan tesz is. Szerinte ha valaki nyugdíjba vonul, nem kell lemondania az aktív életről, sőt lehetősége nyílik olyan dolgokra, amikre azelőtt esélye sem volt. – A nyugdíjas lét nem arról szól, hogy le kell állni, hanem fel kell pörögni még jobban, és élvezni kell az életet – vallja Rozika.

Takács Tibor