Takarítsátok ki a pénznyelőket a kocsmákból!
A vásárhelyi hiperaktív, Lázár János, legnagyobb pártunk és parlamenti frakciónk első embere még tavasszal nekiment a nyerőgépeseknek. Végre. Vagy síkra szállt a szerencsejáték-függők és családtagjaik megmentéséért, a lényeg ugyanaz, de így magasztosan hangzik, és akkor még nem is túloztunk. Törvény ugyan nem lett belőle nyárig, de majd lesz, mert az ügy nem került le a napirendről, s nem tűnt el a süllyesztőben. Állítólag.
A helyzet ma úgy fest Magyarországon, hogy egészen reprezentatív és profi felmérés szerint van úgy cirka 100 ezer pszichológiai eset, szerintem meg még további félmillió „zongorista”. Kocsmanyelven így nevezzük azokat, akik a Tét, Dupláz, Megtart, Felír gombokon lebutított Liszt-rapszódiát képesek eljátszani, és éppen az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan buknak pénzt, de házat azért nem vernek el, csak évente néhány havi fizetést. Mert ebben a játékban nyerni nem lehet. A függőknek. Enyhe matematika: minél többet játszik az ember, annál inkább mínuszos. A játékgép legális gazsága a 60:40 arány, és ez még akkor is cumi, ha a törvénytisztelő játékgépes nem állít a péznyelője szoftverén a maga javára. „Zongorista” pedig sokféle van. Beszélnek itt külvárosi szubkultúráról, egy nagy rizsa az egész. Az én törzskocsmámban – többek között – egy jómódú mérnök is eteti a masinát, de van a tágabb környezetemben újságíró, futballista, szobafestő, biztosítási ügynök, pedagógus, katona és rendőr is, aki játékszenvedély-beteg, és bizonyára a nyájas olvasó is tudná sorolni, ha körbenéz egy kicsit a saját portáján.
A szociális érzékenyégen túl a politikai szempontok is a kocsmai játékgépek ellen szólnak, mert a függőkkel együtt választópolgárok (!) további százezrei szenvednek közeli hozzátartozókként. Bukni tehát egyszerűen nem lehet. Mivel azonban eddig nem történt semmi, szárnyaló fantáziánk által óhatatlanul arra következtetünk, hogy a pénz mindennél nagyobb úr, főleg ha a fizetésen túl, adómentesen érkezik, borítékban, nejlonszatyorban, aktatáskában vagy nokiás dobozban. Mindenesetre akkora lendülettel még senki nem esett neki a játékgépeseknek, mint mostanában Lázár képviselő. Azt mondja, havi 100 ezer helyett fizessenek 500 ezret az üzemeltők egy gép után, ami túl nagy szociális érzékenységről nem ad tanúbizonyságot, mert attól még lesz mibe dobálni a pénzt, de legalább sok hely felszabadul, mert a gépek többsége képtelen kitermelni a havi félmillió forint adót.
Az ügy most a Nemzetgazdasági Minisztériumban áll, mely átfogó hatástanulmányt készít. Magyarországon hirtelen felindulásból még jó nem született, mindent meg kell rágni, mert a jó munkához idő kell, a rosszhoz meg még több. Pedig csak a szlovákoktól kéne óvatosan lenyúlni a játékgépes törvényüket. Most szavazták meg, 2013. január elsejétől él. Addig még le lehet rabolni a népet, utána befellegzik az üzemeltetőknek. Ha például Dominika Cibulkovát elkapná a gépszíj, akkor külön játékterembe kell elmennie, ahol azonban nem kap egy korty alkoholt sem. Játszol vagy iszol – tótéknál a kettő együtt nem megy majd. (Jut eszembe: láttak már Magyarországon absztinens játékszenvedély-beteget?) Amennyiben Cibulkova már a bugyiját is elzongorázta, a hozzátartozói dönthetnek úgy, hogy kitiltatják a játékteremből, még mielőtt féktelen játékával megfizethetetlen adósságba keveri magát és családját. Hiába riogatott ott is a játékgépes lobbi munkahelyek megszűnésével, a pozsonyi törvényhozást sikerült meggyőzni arról, hogy a pénznyelő automaták következményeinek felszámolása többe kerül az államnak, mint a működésükből befolyt adóeurók.
Mire várnak a mieink?
Cs. Bereczki Attila
