Sport, ami számít: férfi tenisz

Halvány lila gőzöm sincs arról, hogy pártunk és kormányunk szerint a tenisz miért nem látványsport? Nem a labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda és jégkorong „öttusával” van bajom – kettőn igazolt játékosként még sikerült is rontanom –, hanem azzal, hogy egy, a világ egyik legnépszerűbb, a képernyők elé milliárdokat vonzó sportág miért marad ki Magyarországon az adókedvezményes akcióból? Országimázsilag sem túl szerencsés döntés, hogy enyhén fogalmazzak. Novak Djokovicsot Fukusimától Ebesig és Kinshasától Bergenig mindenki tudja és ismeri, Kiss Gergely vagy Szécsi Zoltán neve hallatán senki sem vágja rá Sanghajban, hogy waterpolo meg Hungary. De lehet, hogy Ebesen sem. Pedig Szécsiék is a legjobbak a sportágukban, csak két olimpiai aranyérem között igenis van különbség, néha úgy 40-50 millió dollárnyi.

Nehezen tudom türtőztetni felindultságomat azok után, hogy kiszurkoltam Novak Djokovicsnak a wimbledoni győzelmet. Persze nélkülem is leütötte volna Nadalt a pályáról ez a daliás szerb legény, csak egyszerűen jól esett egy kelet-európainak drukkolni: Tiszta szívből. Most már meg sárga vagyok az irigységtől, mert nem nekem, magyarnak adatik meg, hogy egy igazán „ütős” sportágban „testvérem” nevével kezdődjön a világranglista, és elolvadjak a büszkeségtől. Mert ki gondolkodik egy meccsen túl Kelet-Európában?

A tenisz sport, ami számít. A férfi. A női – ha a szórakoztatóipari értelmében használjuk a fogalmat – nálam nem jön szóba, mert nem tudom megszokni a sok oroszlánüvöltést, a felpörgetett labdákat, a férfiakéhoz képest erőtlen szervákat és alapvonal-ütéseket. A játék igazi szépségéből nem sokat látok. Tisztelet a kivételnek, de idegesít a stratégia teljes hiánya, a buta labdapüfölés, amit a szépséges Gabriella Sabatininek, majd a szexbomba Anna Kurnyikovának sem néztem el, még mielőtt súlyos sportszerűtlenséggel is vádolnának a férfisovinizmus mellett. Nevetségesnek tartom, hogy a női egyenjogúság jegyében a Grand Slam-tornákon immár ugyanannyi a pénzdíj a két nemnél és ugyanannyit is közvetítenek. Csak remélem, hogy futballban nem fajul idáig az „emancipáció”. Bár engem nem az érdekel, ki mennyit keres, hanem az, hogy én mit nézhetek a tévében. Nem zárnám ki a nőket a Grand Slam-versenyekről, csak behoznám a 200 km/órás szervaszabályt. Aki alatta üt, kiesett. Viszlát!

Egyébiránt imádom a nőket, hárommal élek együtt, tudok csurkát kötni, a fonást pedig most tanulom, és természetesen megdobogtatta a szívemet Czink Melinda két körön át tartó száguldozása, csak ez még mindig sovány, mint a folyami keszeg. No nem amerikaiakkal, a németekkel és az oroszokkal vetem én össze magunkat, hanem a szerbekkel vagy a csehekkel. Tízmilliósokkal. Akikkel közös a sors örökre. A nőknél cseh, a férfiaknál szerb győzelemet született Wimbledonban. A magyar tenisz meg alussza álmát. Országimázs a fasorban, leghátul. Volt egy Noszály Sándorunk meg Sávolt Attilánk, de maradandót nem hagytak maguk után, azon túl, hogy előbbi olykor benézett a Top 100-ba, utóbbi pedig volt egyszer a 68. is a világranglistán. Tőlünk délre, keletre, északra és nyugatra ontják az ászokat, de mi még mindig Taróczy Balázst emlegetjük.

Méghogy a magyar futball a gyenge?

Cs. Bereczki Attila