Ne hagyjuk szenvedni a debreceni kézilabdát!
Micsoda kézilabdameccseken tombolunk itt! – mondogattuk egymásnak büszkén az újságíró kollégákkal, amikor 2002 telén, tavaszán, nyarán és őszén hetente kinéztünk megnézni, hogy áll éppen a Főnix építkezése. Még csak alapoztak, de lelki szemeink előtt már hétezer lokista tombolt piros-fehérben. Ember nem gyönyörködött még úgy betonozásban, ahogy mi. Ott álltunk tátott szájjal, és láttuk a debreceni kézilabda fényes jövőjét. Elástuk a Veszprémet (akkor még nem volt arénája), a Szegedet, a Győrt, a Fradit, férfi és női vonalon minden más „tornatermi” gárdát. Akkora arcunk volt, mint ide Lacháza.
Most meg nincs arcunk. Még kicsi se. Már a Főnixért se. Mert nincs csapata. Olyan, mint a szív dobogás nélkül. Vagy a bika...
A férfi kézilabda hosszú szenvedés után tavasszal eltávozott közülünk, és őszre a hölgyek is kínlódásra és a vergődésre kárhoztattak. A helyzet drámaian reménytelennek is látszott a héten, amikor a csapat legmagasabban jegyzett játékosa a csapategység hiányát emlegette, s hozta fel a szakítása egyik okaként. No meg az edző személyét, továbbá a pénztelenséget, meg még egyebeket is. Csak a Hódos szellőzőrendszere és hideg vizes blokkja hiányzott az érvek közül. Erről óhatatlanul is Laurencz László jut az ember eszébe: „A lányokkal az a baj, hogy kettessel kezdődik a személyi számuk!” A kilencvenes évek elején a kézilabdás nők szövetségi kapitánya így fakadt ki, és érzékeny állapotában vérig sértette a női sportot, az egész nemet, de lehet, hogy még a nőiesebb férfiakat is, pedig csak azt akarta mondani, hogy a nőkkel nem egyszerű. Sportolni sem. Nem tudom, hogy Köstner Vilmos érti-e a nők testét, nyelvét, stílusát és pszichéjét, de a kézilabdát egészen biztosan tudja, és ez a lényeg. Egy edző időnként kiabál. Hát istenem, ez a dolga. Aki mimózalelkű, menjen virágárusnak a temetőhöz. Ott csend van.
Egyetlen nyomós érvet tudunk elfogadni, ez a pénztelenség. A pénz csábításának engedni nem olyan nagy bűn. Bennünket, hétköznapi halandókat nem kínoz ez a kegyetlen kísértés, de profi sportolókat és politikusokat időnként igen, és nem feltétlenül torzul a lelkiviláguk. Az más kérdés a sportban legalább annyi a csaló és szemfényvesztő, mint a politikában, tehát semmi garancia, hogy máshol kifizetik azt, amit ígértek. De a bennünket leginkább izgató nagy kérdés az, hogy Debrecenben mi a búbánatos vastag hangyapöcörőért nincs pénz kézilabdára. Senki nem akarja itt a gazdagjaink közül bűnös lelkiismeretét kimosni egy gáláns szponzori támogatással? Vagy nem jön az adakozás csak úgy, tiszta lelkületből? Ahogy jött a többségi tulajdonosnak, amikor több száz millióért csarnokot épített az utánpótláskorúaknak, ahelyett, hogy luxusnyaralót és vitorlást vett volna Dubrovnyikban.
Emberek, a jókedvű adakozót szereti az Isten! A férfi kézilabdát már eltemettük, ha a nőit is elszólítja tőlünk a sors, akkor abba belerokkanunk. Debrecen szégyene, ami kézilabdás fronton zajlik itt néhány éve. Gazdagok, hol vagytok? Virítsátok a lóvét!
Cs. Bereczki Attila
