Debreceni hiphop Brigivel, aki sosem akarta megúszni

Húszéves sem volt, amikor hiphop tánciskolát alapított, nagyjából ugyanennyi, amikor megismerte a testvérét egy olyan találkozás keretében, amilyet tényleg csak a televízióban látni. Jónás Brigittával azért ültünk le, hogy mesélje el, miként sikerült létrehoznia a népszerű Black XS-t a semmiből. Erő, hit, gyász, kitartás – inspiráció azoknak, akik hajlandóak áldozatot hozni valami többért.

Cívishír: Esti órákban ülünk a táncstúdiódban, de még mindig nagy a nyüzsgés: egymásnak adják a kilincset a tinik. Tetszik ez a melegítőnadrágos, kapucnis, oldott hangulat. A hiphop világ egészen korán elkapott, igaz?
Jónás Brigitta: Egyáltalán nem, helyette hat éven át dzsúdzsucuztam, később kosárlabdáztam. Mindkettőt én választottam, anya semmit nem erőltetett. A dzsúdzsucut két fiú osztálytársam hatására kezdtem el, végül azért hagytam abba, mert a foglalkozásokon rajtam kívül csak srácok voltak, így rendre elpáholtak. A kosarazásnak azért lett vége, mert nyolcadikosként leigazoltak volna, azonban az új hely légköre nem jött be nekem. Egyébként a tócóskerti Kazinczy általános iskolába jártam; ha a matematika és a fizika döcögött is, a tanulással úgy általában nem volt gondom. Aztán egy novemberi este a Csillag születiket néztük anyával az RTL-en. A ma is létező Black Time fellépésekor felkiáltottam: én hiphopot akarok táncolni! Ez 2007-ben volt.

Cívishír: Nézegettél előtte ilyen videókat az interneten?
Jónás Brigitta: Semmit! Még internetünk sem volt. Egy ismerős viszont táncolt a debreceni Harmónia Dance Stylersnél, így a következő hónapban elmentem egy órájukra. Tizenhárom éves voltam ekkor. Nagyon tetszett, amit Gyöngyösi Mariannéknál láttam – mondtam anyának, vágjunk bele! Így kezdődött a karrierem.

Cívishír: Mi tetszett annyira?
Jónás Brigitta: A lazaság, a bő cuccok, a fiús öltözködés… Már a dzsúdzsucu sem volt éppen nőies sportág. A Stylersnél a júniusig tartó szezont tánctábor követte, s azt már nem is a kezdőkkel, hanem a haladókkal tölthettem. E gyenesdiási együttlétre nagyon kemény, de élményekkel teli kihívásként emlékszem vissza. Akkor voltam először táborban, és a Balatonnál… Szeptembertől a haladók között táncoltam és versenyezhettem is. Tizenhárom évesen viszonylag késő elkezdeni táncolni, de szerencsére ez nem akadályozott abban, hogy várakozáson felül szerepeljek életem első, az International Dance Organization (IDO) által rendezett országos pontszerző versenyén, amelyen második lettem szólóban. Freestyle-oztam, azaz szabad stílusban táncoltam – valójában improvizáltam.

Cívishír: Ezt hogyan kell érteni?
Jónás Brigitta: Marica, vagyis Gyöngyösi Mariann azzal szembesült, hogy hiába alkot számomra koreográfiát, ha beindul a zene, az adrenalin kiüti az agyamból az előre megtervezett mozdulatsort. Helyette nyomom a magamét, azt, ami belülről jön. Született freestyle táncos vagyok, és ezt ő is felismerte.

Cívishír: A hiphop a zenében is kizárólagosságot élvez nálad?
Jónás Brigitta: Egyáltalán nem, majdnem mindent meghallgatok. A kocsiban nem rakok be DMX-et, 2Pac-ot, hanem hagyom, hadd szóljon a rádió. A táncoktatásban a hiphop mellett az R&B szintén szerepet kap, szóval kacsintgatok kifelé. A hiphopot mint életstílust nem is a tánccal, hanem már hamarabb, a kosárlabdával felvettem. A Tócóskertben sűrűn jártam streetballozni a srácokkal.

Cívishír: Baseballsapka, melegítőnadrág, térdig érő kapucnis pulcsi: így képzeljük el a kamasz Brigittát a suliban?
Jónás Brigitta: Egyáltalán nem! Az iskolában normálisan kellett megjelenni, anyukám szűrőjén már a baseballsapka sem ment át. Hétvégére viszont akár pirosra is fújhattam a hajamat, igaz, vasárnap este le kellett mosni. De ami fontosabb ennél, hogy már harmadik éve táncoltam változó sikerrel, amikor duózni kezdtem egy jó barátommal, Árpival. Vele értem el az addigi legjobb teljesítményemet: magyar bajnokok lettünk 2010-ban. Később eljöttem a Stylerstől, hogy a magam útját járhassam. 2012 őszén bele is vágtam a saját tánciskolába.

Cívishír: Tizenkilenc évesen?! Nem a versenyzők oldalán lett volna még a helyed?
Jónás Brigitta: Sűrű időszak volt! A Diószegi Sámuel technikum elvégzése után felvettek a Debreceni Egyetem sportszervező szakára, és a legnagyobb egyéni sikeremet is nagyjából ekkor arattam. Méghozzá a Magyar Látványtánc Sportszövetség által szervezett világbajnokság megnyerésével! A hiphop stíluson belüli electric boogie kategóriában győztem, újra szóló freestyle-ben. Azonban ez volt az utolsó egyéni versenyem; attól fogva a tánciskolára fókuszáltam. Hét év folyamatos versenyzés szólóban, duóban, csoportban – nekem elég volt ennyi. Az oktatás sokkal jobban érdekelt. 

Cívishír: Előre megtervezted ennek a vállalkozásnak a részleteit?
Jónás Brigitta: Egyáltalán nem, egy csomó dolog spontán jött. Az első foglalkozásokat 2012 őszén még Tasó Mariannával tartottuk az Ifjúsági Házban, ahová 3-4 érdeklődő jött el. Annyi pénz se folyt be, hogy a terembérletet fedezze. Természetesen dolgoznom kellett mellette, diákmunkáktól kezdve a Délibáb Ételbárig, jó pár helyen megfordultam. 2017-ben a Határ úti ipari parkban működő Transcosmosnál helyezkedtem el, ahol a Ryanair telefonos ügyfélszolgálatosaként fogadtam hívásokat angol nyelven. Egyébként én korábban csak németül tanultam, az angol autodidakta módon jött, méghozzá elég hihetetlen előzmények révén…

Cívishír: Mesélj!
Jónás Brigitta: Ez nem is olyan egyszerű, meg fogod érteni, hogy miért. Tudnod kell, hogy adoptált gyerek vagyok: a nevelőanyám, akire én édesanyámként gondolok (és Brigitta ebben az interjúban őt végig édesanyaként említi – a szerk.), Jónás Attiláné Varga Terézia. Sajnos tavaly elhunyt. A biológiai anyám még csecsemőkoromban beadott a Reménysugár Gyermekotthonba, ahol édesanyám osztályvezetőként dolgozott. Az örökbefogadásom idején 4 éves voltam, ekkor mondtak le rólam és a testvéremről, aki szintén intézetbe került. Édesanyámnak betegségből adódóan nem lehetett gyermeke, és már bőven benne volt a negyvenes éveiben az adoptálásomkor. Elvált asszonyként nem volt könnyű kijárnia a hivataloknál az örökbefogadásomat, de valahogyan csak megoldotta…

Cívishír: Emlékszel bármire, ami 4 éves korod előtt történt?
Jónás Brigitta: Csak arra, hogy amikor már tudtam tipegni, édesanyám kivett az osztályról, és hordott magával mindenhová, ahová a munka szólította. Emlékfoszlányaim vannak a kiságyak rácsairól, a gyerekekről, a csecsemőrészlegekről. Édesanyával korábban előfordult, hogy hétvégékre magához vett kicsiket, a velem való kapcsolata annyiból másként alakult, hogy „belém szeretett”. Úgy értsd, hogy már előttem is gondolkodott az örökbefogadáson, aztán én lettem a végső választása.

Cívishír: Szerelem első látásra?
Jónás Brigitta: Igen, igen.

Cívishír: Az adoptálás után kvázi normális gyerekként nőttél fel?
Jónás Brigitta: Leszámítva azt, hogy apa nélkül. Bár egy ideig volt úgymond nevelőapukám: a portás Lajos bácsi, anya nagy szerelme! Tízéves korom körül, sajnos, meghalt rákban. Ő tanított horgászni, fára mászni, fejen állni, olyan dolgokra, amiket az apák szoktak. Az angoltudásom különleges eredetére visszatérve: 2013 őszén még édesanyámmal laktam, amikor megcsörrent a mobilom. „Szia, meg akar látogatni a testvéred, Józsi és …” – mondta egy női hang, mire én: na, tudod kivel szórakozz, azzal megszakítottam a vonalat. Azonban a számról újra hívtak, kérve, ne rakjam le a telefont. Az illető csak annyit árult el, hogy őt magát Kikinek hívják, Józsi öcsém pedig Magyarországra érkezik. Semmi egyebet. Én azt tudtam, hogy van egy öcsém, de sosem találkoztunk. Ha bárki megkérdezte, mindig azt válaszoltam, hogy egyke vagyok. Hiszen ténylegesen édesanyámmal kettesben nőttem fel.
Két hónap múlva újra csörögtek, hogy „már alakulnak a dolgok”, de semmi mást nem sikerült megtudakolnom. 2014 májusában végre azzal hívtak, hogy az öcsém Magyarországon van és találkozni szeretne velem Debrecenben. A Nagytemplomhoz beszéltük meg az alkalmat, engem édesanya elkísért. A megbeszélt időpontban egy ősz férfi jelent meg egy magasabb és egy alacsonyabb nővel. Utóbbi volt Kiki, egy magyar nyomozó. A másik kettőről kiderült, hogy dán tévések… A nő műsorvezető, a pasas operatőr, akik a testvérem nélkül, de az ő anyakönyvi kivonatával érkeztek. Kiderült, hogy Józsi öcsémet pici korában egy dán házaspár adoptálta. Amikor a testvérem közeledett a 18. életévének a betöltéséhez, úgy döntött, szeretné megismerni a vér szerinti nővérét. Éppen abban az időben indult az a dán reality, ami később Keresem a családom címmel futott nálunk. Ennek a műsornak az a lényege, hogy a tévéseken keresztül régen felbomlott családok tagjai találkoznak. Józsi felkereste ezt a csatornát Koppenhágában – így kezdődött. Képzeld el, az öcsémet egy neves dán édességipari cég tulajdonosai fogadták örökbe!

Cívishír: A mindenit! Folytasd!
Jónás Brigitta: Tehát elénk rakták Józsi régi, megbarnult anyakönyvi kivonatát, amin minden adat stimmelt. Utólag a tévések azt is elmondták, hogy amikor megláttak, szemernyi kétségük sem maradt. Ugyanis nemcsak hasonlítunk, de még a gesztusaink is egyeztek. Egyébként Józsi is szeret fotózni, miként én, ahogy a tánc szeretete szintén közös vonás. Ezek után néhány nappal valóban találkozhattunk a Nagytemplomnál: a testvéremet a tévések körbevették, csak az utolsó pillanatban nyíltak szét körülötte, s mi ketten ott találtuk magunkat kamerák, mikrofonok kereszttüzében… Hát, így.

Cívishír: Nehogy itt abbahagyd…!
Jónás Brigitta: Nyilván elsírtuk magunkat. Ez azért erős volt. Egy ismeretlen ember, aki a testvéred, de sosem láttad. Ráadásul nem beszéltük egymás nyelvét: én a magyaron kívül németül tudtam, ő viszont csak angolul és dánul. A dán tévécsatornán majd októberben jött le a műsor, addig senkinek sem beszélhettünk a dologról. Viszont az adás érdekében Dániába kellett utaznom, részt venni a stúdióműsorban, interjúkat adni stb. Így két hónapot töltöttem az öcsémmel és ott aztán intenzív angoltanulásba kellett kezdenem, ha nem akartunk a Google fordítóprogramjára hagyatkozni. A testvérem magyar mércével szinte felfoghatatlan jómódban él, bejárta a világot a szüleivel. A későbbiekben többször megfordultam náluk, máig kapcsolatban vagyunk, aminek köszönhetően folyékonyan beszélem az angolt.

Cívishír: Így már érthetőbb, miért jelentkeztél az ír Ryanair debreceni ügyfélszolgálatához.
Jónás Brigitta: „Agent” beosztásban kezdtem náluk. Jól kezeltem a telefonhívásokat, ezért feljebb léphettem „champion” szintre. Ebben a munkakörben a bonyolultabb problémákat kell megoldani. Ezzel sem volt gond, így „supervisor” minőségben folytathattam, vagyis a többiek irányítása, az ellenőrzés vált a feladatommá.

Cívishír: Tehát egyszerre jártál egyetemre, dolgoztál és kezdtél el táncot oktatni?
Jónás Brigitta: Rettenetesen fárasztó volt, de ha újrakezdhetném, akkor sem csinálnám másként. A ryanaires időszakban reggel nyolcra kibicikliztem a Határ útra, délután négykor vissza, majd öttől este nyolcig nyomtam a táncot. A tánc körülbelül öt év után kezdett annyi pénzt hozni, mint amennyit vitt. Rengeteget versenyeztünk, egymást hozták az emberek. Létrehoztam a Balansz Nonprofit Egyesületet, ami azt a célt szolgálta, hogy állami gondozott gyerekek csoportjait is behozhassam a tánciskolába. Többségük roma. Az ilyen gyerekek jelentős része traumatizált: alkoholista, agresszív apa, hanyag anya, lehúzó családi környezet, rettenetes sztorik… Akik tizenévesen kerülnek az állami ellátórendszerbe, azoknak nem sok esélye van az örökbefogadásra. Viszont szembesülniük kell egy sor kötelezettséggel, házirenddel, azzal, hogy írásos engedély nélkül még a lakásotthont sem hagyhatják el. Személyes zónájuk nincs, a gondozók gyakran változnak körülöttük, nem csoda, hogy sokan elkallódnak. Volt olyan tehetséges lány tanítványom, akivel 8 éves korától foglalkoztam, de négy évvel később elvitte a rossz társaság. Ezzel együtt igyekszem értelmes időtöltést, közösséget biztosítani a számukra.

Cívishír: Téged bántottak valaha a cigány származásodért?
Jónás Brigitta: Csak az általános iskola alsó tagozatában. Az osztályban én voltam az egyedüli barna bőrű, sokszor cukkoltak ezzel. Felsősként megnyertem egy falmászó versenyt, amikor ezt büszkén elújságoltam a többieknek, egy fiú odaszólt, „dehogy lettél te első, cigány”. Kirántottam alóla a széket, seggre esett, többször nem szólt be se ő, se más. Hála istennek, később sem. Igaz, édesanyám úgy nevelt, hogy „magyarosítva” lettem.

Cívishír: Az után, hogy az öcsédet megismerhetted, nem kerestétek meg a biológiai családotokat?
Jónás Brigitta: Édesanyámtól hallottam egy keveset a vér szerinti anyámról, Erzsiről. Sokáig mélységes dühöt éreztem iránta. „Szerencsétlen Erzsinek olyan nehéz élete volt, hogy az nem igaz”, csitított ilyenkor édesanya. Arra utalva, hogy Erzsit is eldobták a szülei, és bár adoptálták, az örökbefogadók visszaadták az intézetbe. Később valami csávó felkarolta, de csak azért, hogy ő és az anyja futtathassa. Engem már prostituáltként, 14 évesen hozott a világra. Ivott, dohányzott, drogozott, ezért 7 hónapra születtem. 2014-ben, amikor az öcsémnek – a tévéseknek köszönhetően – sikerült engem felkutatnia, anyánkat is megtalálta. Én nem akartam találkozni Erzsivel. Elég volt, hogy Józsi küldött róla fotót mobilon. Erzsi sárkányokat tetováltatott a karjaira, mondván, azok az anyaság szimbólumai. Ezen felnevettem – ő és az anyaság?!
Józsi hazautazásának estéjén annyi érzelem dolgozott bennem, hogy friss levegőre volt szükségem. Mondtam anyának, hogy csapok egy kört bicajjal, emlékszem, ki volt akadva! Ilyenkor? Késő este van! De anya, muszáj kiszellőztetnem a fejemet, nemsokára jövök! Az Egyetem sugárúton egy kereszteződésnél egy nő és egy férfi állt előttem, vártam, hogy áttekerhessek. Zenét hallgattam, bambultam. A nő atlétát viselt. Rátévedt a tekintetem a karjára. Sárkányokkal volt kivarrva. Úristen, ez Erzsi! Kalapáló szívvel bicikliztem át a zebrán, a túloldalról visszanéztem. Találkozott a tekintetünk. Megtorpant, odasúgott valamit a férfinak, és felém indult. Kezet fogtunk. Szia, Brigike, én vagyok az anyukád! Én nagyon-nagyon erősen megszorítottam az ő kezét, úgy mondtam, jó hangosan: Jónás Brigitta! Azt akartam, hogy tudja, van egy igazi anyukám, akinek a nevét viselem.

Cívishír: Kapcsolatban maradtatok?
Jónás Brigitta: Erzsi tavalyelőtt meghalt. Fagyállót ivott, végezni akart magával. A találkozásunk után sem kerültünk egymáshoz közelebb. Pszichésen, mentálisan egyre rosszabb állapotba került, nem voltunk egy hullámhosszon. Erzsinek 2018-ban született még egy lánya. Nórika vele volt, amikor elkövette az öngyilkosságát. Mivel az apja lemondott róla, a kislány jelenleg nevelőszülőknél él Debrecen közelében, rendszeresen látogatom. Megfordult a fejemben, hogy adoptálom, de mivel egyedül élek, a jelenlegi jogszabályi feltételek mellett esélytelen lenne a dolog.

Cívishír: Hogyan alakítottátok ki ezt a szuper Miklós utcai stúdiót, ahol ülünk?
Jónás Brigitta: 2019-ben vettem egy nagy levegőt és most vagy soha alapon felmondtam a Transcosmosnál, hogy teljes munkaidőben a táncoktatásnak élhessek. Rizikósnak tűnt, de többen bátorítottak. Nem fogod elhinni: a tánciskola még inkább virágzásnak indult, 30-40-en is voltunk egy-egy órán. Aztán 2020 tavaszán, a koronavírus-járvány idején menni kellett az Ifjúsági Házból. Ekkor már 8 csoportban körülbelül 60 tanítvánnyal foglalkoztam. Egy átmeneti terem után kötöttünk ki a jelenlegi helyünkön, amit előtte éveken át senki sem használt. Volt mit rendbe tenni! Akkor megcéloztam azt az állami programot, amelyik bizonyos feltételek teljesítésével egyszeri, 4 millió forint vissza nem térítendő támogatást nyújt az egyéni vállalkozóknak. Elvégeztem a szükséges kurzusokat, letettem a vizsgákat, benyújtottam az üzleti tervet, majd az így kapott pénzből egy hónap alatt újjávarázsoltuk az épület belsejét. A gipszkartonozást szakember végezte, de a festést, a glettelést már én. Megnéztem egy-két Youtube-videón, hogy hogyan kell, aztán hajrá!

Cívishír: Debrecen mennyire erős a modern táncban?
Jónás Brigitta: Magyarországon kétféle szisztéma működik, a helyezéses és a minősítő. Előbbi szikár módon a teljesítményről szól, utóbbi – tisztelet a kivételnek – inkább pátyolgat, hiszen a verseny végén arany, ezüst, bronz stb. minősítésekkel biztosítják be azt, hogy a gyerek ne menjen haza üres kézzel. A minősítő versenyek között az én szememben csak az bír valódi értékkel, amelyiken szakmai zsűri bírálja el a produkciókat. Ennek ellenére az a helyzet, hogy az oktatók nagyobb része inkább minősítő versenyre viszi a tanítványait, csak hogy „ne csalódjon a gyermek”. Ezt önbecsapásnak tartom. Debrecenből, úgy tudom, már csak mi járunk helyezéses, nívós versenyekre, így a másik négy-öt iskolával nem is nagyon tudjuk összemérni a tudásunkat. Más kérdés, hogy bár folyamatosan hívnak bennünket a virágkarneválra, nálunk az augusztus a pihenés ideje. Szeptembertől júniusig pörgünk, a nyár végéig muszáj regenerálódnunk testileg, szellemileg.

Brigitta jelenleg 130-140 tanítvánnyal dolgozik, szólóban, duóban, formációban egyaránt versenyeznek. Ez budapesti, közép-magyarországi helyszíneket jelent, ahová el kell jutni. Az árak rettenetesen megugrottak, ami máris visszavetette a versenyzői létszámot. Egy szóló nevezés 8 ezer forintba kerül. Ehhez járul az üzemanyagköltség, az autóbuszok, a sztráda és a sofőr díja, akinek ráadásul nem egy napra fizetnek, hiszen a versenyek általában későn érnek véget, éjfél után érkeznek haza. Amennyiben a szülők is elmennek autóval, mert látni szeretnék a gyereket, akkor mindjárt 60-70 ezer forintnál járunk. Ezt sokan nem tehetik meg. – Két évvel ezelőtt dupla annyi versenyző volt, mint manapság. Hála istennek, a legnagyobb tehetségeket ez nem veszélyezteti, a szülők a föld alól is előteremtik a szükséges pénzt – hallottuk a debreceni táncoktatótól.

Cívishír: Mennyit hajlandóak megtenni a gyerekek a sikerért?
Jónás Brigitta: Nagyon sok múlik a szülőn. A gyerekek korán ráéreznek arra, hogy lelkileg könnyen befolyásolni tudják anyát, apát. „Úristen, nehogy sérüljön a gyerek!” – gondolják a szülők, miközben egy-egy tehetséges kamasz szimplán lustaságból keres kibúvót az edzés alól. Még a hangjukat sem merik megemelni. A gyerek megérzi ezt, és átveszi az irányítást. Aztán az is előfordul, hogy anyuka reklamál, amiért már 3 éve a kezdők között táncol a gyermeke. Olyankor nem tehetek mást, mint szembesítem, nézze meg a középhaladókat és vesse össze a tudást! Minek rakjam a középhaladóba azt a gyereket, akinek ott nemhogy sikerélménye nem lesz, még a kedve is elmegy a tánctól?

Cívishír: Mihez kezdesz az ügyetlenekkel?
Jónás Brigitta: Mindenkit meg lehet tanítani táncolni, csak van, akinek egy koreográfia elsajátítása egy hét helyett egy év. Heti kétszer 60 percnyi oktatás nem elég, ha az otthoni gyakorlás elmarad, azt az órán nem fogod tudni bepótolni. Azaz mindenkinek számítok a szorgalmára.

Cívishír: Nem fordult meg a fejedben, hogy tévés tehetségkutatókban is felléphetnétek?
Jónás Brigitta: Csak azért, hogy mutogassuk magunkat? Ezt én nem szeretném. A dolog összetettebb is ennél, hiszen ilyen koreográfiákat begyakorolni nem kevés idő, energia. A saját táncosaim szabadidejével játszanék, nem biztos, hogy ők ezt szeretnék. Ezekbe a showműsorokba inkább Budapestről és vonzáskörzetéből járnak, hiszen intenzív közös munkát kíván. Nem is tánciskolák versenyeznek, hanem néhány táncos, akik kialakítanak egy-egy csapatot. Az én célom teljesen más: bajnokká, világbajnokká akarom tenni a saját tanítványaimat. Ha sikerül, számomra az lesz a karrierem csúcsa, a saját kupáimat dobom is a szemétbe!

Cívishír: A közösségi oldalad tele van a főztjeid fotóival. Jól néznek ki, odafigyelsz a részletekre!
Jónás Brigitta: Huszonegy éves korom körül fél évre Londonba költöztem táncolgatni, mert megtetszett egy ottani iskola, a Studio 68. A megélhetés érdekében egy szusizóban pincérkedtem. Akkor, édesanyám távolból elhangzó iránymutatásai mellett kezdtem el főzögetni. Annyira megszerettem, hogy egy főzőiskolát is elvégeztem. Ha kiöregszem a táncból, talán degusztációs éttermet nyitok, ahol tizenhárom eltérő ízvilágú falatkát kóstolhatsz… Tíz év kellett a tánciskolához, annyi idő hátha elég lesz egy éttermi brandhez is! (Nevet, de komolyan gondolja.)

Cívishír: Tavaly elveszítetted az édesanyádat…
Jónás Brigitta: Mindennap velem van. Elhivatott, precíz, hűséges ember volt. Azt akarta, hogy az általa megtapasztalt rossz élményeken ne menjek át. De én sosem akartam megúszni a dolgokat. Ezen olykor összevesztünk. Nem védhetsz meg mindentől, azt akarom, hogy engem is verjenek át, én is érezzem, hogy a dolgok rosszak! Át is vertek, rossz is volt… A halála óta ez az első év: újra kell élni, születésnapokat, karácsonyt, de már nélküle. Szeretett olvasni, imádta Adyt, József Attilát. Ez az, amit senki sem tanít meg neked: azok nélkül élni tovább, akik mindig megtartottak, amikor elestél volna. De ő sem akarná, hogy az élet megálljon. Jó lesz ez, csak mindent újra kell tanulni.

Ratalics László