Józsán már nem mutogatnak ujjal rájuk
De vajon hányan képzelték már magukat a helyükbe? Az alapítvány egyik segítője nyit kaput. Azt hihetném, egy nagyobb családi ház előtt állok; csak az ajtó mellett sorakozó rengeteg cipő mutatja az épület valódi rendeltetését. Odabent barátságos kis nappali, ebédillatú konyha és csönd fogad. Mint megtudom, a „fiúk” még nem értek haza a munkából. Rövidesen bekukkant ugyan két kíváncsi arc a konyhába, de Csaba és Tibi olyan hamar eltűnnek, ahogy jöttek.
Kenyeret kenni
Amíg a többiekre várok, a lakóotthon munkatársa, Fórizs László mesél az alapítvány történetéről és az itt élők mindennapjairól. A cél tulajdonképpen az, hogy a nagy intézményi ellátással szemben, ahol a segítségre szorulók egyszerűen elvesznek a sokaságban, a ház 12 lakója az átlagemberek életét élhesse. – Törekszünk arra, hogy normális napi ritmust alakítsunk ki, mert az életben olyan helyzeteket is meg kell tapasztalniuk, amit mindenki másnak. Megtartjuk a szülinapokat, az ünnepeket, ha tudnak, egyedül elmehetnek szórakozni, a moziba, a hamburgereshez – sorolja a lehetőségeket László. A kör persze egyre szűkül, mert noha vannak, akik saját maguk oszthatják be a pénzüket, olyan is volt, aki odakerülésekor – tehát 18 évesen -, még egy szelet kenyeret sem tudott megkenni. Időközben Csaba ismét feltűnik, ezúttal a konyhában tesz-vesz. – Teát? – kérdezi udvariasan, és az igenlő válasz után pár perccel már hozza is a gőzölgő italt. Leteszi a tálcát, lassan kihátrál, majd ismét elmegy. Egyelőre nem tűnik közlékenynek, de László megnyugtat: nem sokára hajlandó lesz beszélgetni.
Kutya, kecske, szép lányok
Benyitunk egyik-másik kétágyas szobába; mindenhol rend és egyéniség uralkodik. A falakat poszterek és újságkivágások díszítik, a polcokat a rokonok fényképei, az egyik ajtó mögött pedig rábukkanunk a lakóotthon kutyájára is. Mert házőrző eb, mint minden rendes portán, itt is van, ahogy kecskéket is szalajtottak valahonnan a fiúk. Csaba Tibivel egy műszaki áruházban dolgozik, és mint mondja, nagyon szereti a munkáját. Ám arra a kérdésre, hogy mit csinál szabadidejében, csak nevet: - Kecskét kergetek, mi mást? Állatbarát vagyok, internetezek, és nézem a szép lányokat – folytatja azért viccelődve, miközben végig mutogatja a szekrényen sorakozó gyűjteményeit.
Párna és barátok
László egy takaros gyapjúszőnyeget vesz elő. - A fiúk keze munkája – közli büszkén. Az anyagot egy cég szállítja nekik ingyen, ebből készítenek aztán fáradtságos munkával különböző termékeket, majd próbálják meg eladni az ismerősöknek. Reklámra nincs pénzük, ezért szájról-szájra jár a hír a megszőtt termékekről, abban a reményben, hogy az igényes munkára mindig van vevő. Most azonban fogyóban az anyag és egyelőre nem tudják, lesz-e ismét gyapjú. Nyílik az ajtó. A lakók értek haza Kovács Mária segítő kíséretében. Pár perc múltán már nyoma sincs a szégyenlősségnek. Szép lassan a nyelvük is feloldódik: egymás szavába vágva sorolják a kedvenceiket. A Modern Talking, a Nox és a Tankcsapda éppúgy felmerül mint Piedone történetei vagy az X-Faktor – itt sincs hát más műsoron, mint a hétköznapi családoknál. - Hímezek is – árulja el nem épp férfias hobbiját Sándor, mire Attila egyből túllicitálja: - Én már varrok! Párnát is csináltam! És barátaim is vannak – azzal az ujján számolva sorolja ismerőseit, többnyire a környékről. A felső-józsaiak megszokták a fogyatékos lakókat, a fiúk pedig boldogok. Nincs konfrontáció és ujjal mutogatás, többnyire csak azok néznek rájuk furcsán, akik ritkán látják őket.
A fény felé
- Megnéztük a karácsonyi kivilágítást is – mesélik lelkesen, aztán áttérnek a kirándulásaikra, az úszásra. Az alapítvány igyekszik minél több programot, lehetőséget biztosítani nekik, hogy egyenlő emberként vehessenek részt a mindennapokban, mert a változatosság segíti őket leginkább a fejlődésben. Hálásan, gyermeki örömmel fogadják a mosolyokat, mintha az egész világot jelentené számukra egy-egy jó szó. A konyhában uzsonna készülődik. Egy unalmas étkezés, gondolná az ember, de nekik több: talán egy újabb lépés a fény felé.
Kovács Henriett
