Egy debreceni négy napja a krisnások között
Hare Krisna! Utazás időben és térben: egy csipet India egy magyar falu közepén.
Nehéz felidéznem, mikor hallottam először a Krisna-völgyről, mindenesetre a debreceni Govinda étterem ízletes, indiai fűszerezésű ételei egyértelműen közelebb vittek hozzá. Aki valaha próbálta, tudhatja, hogy itt bizony senki sem talál húst az étlapon, mivel a krisnások egyik legfontosabb elve az erőszakmentesség. Ezen kívül meglepődhetünk szokatlan külsejükön, ugyanis a közösség férfi tagjai hosszú lebernyegekben járnak és különös vonalakat festenek az arcukra. Utánajártunk mi minden rejlik még a felszín alatt.
Somogyvámos nem a szomszédban van. Akit zavar a földöntúli nyugalom, annak a falutól délre Kaposvár, északi irányban pedig Fonyód jelenthet alternatívát. A Debrecentől számított 430 kilométeres utat mi egy budapesti pihenővel tettük meg, így a fővárostól már egészen barátságosra, kétórányira csökkent az utazótávolság. A Balaton déli partján haladva rövid megállóval még az is belefért, hogy Balatonszárszón csobbanjunk, valamint hogy a pihenést a kultúrával összekötve ellátogassunk a József Attila Emlékházba, ahol a költő utolsó levelei is megtekinthetők.
Somogyvámosra érve a völgy bejáratát egyértelműen jelzi egy nagyméretű nyitott kapu, melyen keresztülhajthatva azt hihetnénk, megérkeztünk. Száz méterre újabb bejárati kapuzat és parkoló fogad, amit két hatalmas betonelefánt őriz. Az építményben recepció és egy saját termékeket forgalmazó bolt is működik, ám érkezésünkkor, vasárnap este hétkor mindenütt mélységes csend honolt. Gyalogosan továbbhaladva rövidesen egy puritán, lapostetős épülethez, a szállásunkhoz jutottunk, amit elefántos vendégháznak neveztek el. Cipőinket az ajtó előtt le kellett vennünk, hiszen a feliratok szerint bent már csak mezítláb vagy vendégpapucsban közlekedhetünk. Figyelmeztető táblák jelzik továbbá a hűtőn és a szobaajtón is, hogy ne vigyünk be húst, halat és tojást tartalmazó ételeket, valamint az alkoholfogyasztástól is tartózkodjunk. Recepciós híján a szobakulcsot az ajtó mellé felrögzített apró dobozban találtuk meg, melynek kódját előzetesen e-mailben megkaptuk. Odabent minden egyszerű és letisztult: két egyszemélyes ágy, köztük kis asztal két székkel, egy ruhaállvány és olvasólámpák. Ebben a vendégházban a szobákhoz külön fürdőszoba tartozik. A tisztaság mindenütt kifogástalan. Tévé nincs, viszont wifi és áram igen, ugyanis ez a ház a völgy szélén található, a bejárat közelében, így egész évben a faluból kapja a vizet és az elektromos energiát.
Másnap 1,2 kilométeres sétával kezdtünk. Ilyen messze volt ugyanis szálláshelyünk a völgy középpontján épített templomtól, s az oldalában található étteremtől. Számítottunk erre a gyalogtúrára, de akár autóval is lehet a területen belül közlekedni, ugyanis egyenes vonalban emelkedő kövezett út vezet a bejárattól a templomig. A séta alatt szépen lassan elénk tárult a krisnások világa: pavilonok, szentélyek, emlékhelyek, tavak, bambuszfolyosó; közben pedig elmélkedésre buzdítanak a kihelyezett táblák, melyek a Krisna-tudat tanairól szólnak.
A reggelivel jóllaktunk, pedig csak háromféle étel landolt a tányérunkon: amerikai palacsinta (gyaníthatóan nem fehér lisztből), baracklekvár és joghurtos gyümölcssaláta friss gyümölcsökből. A továbbiakban mindig házi készítésű ételek vártak: például humusz két nagy szelet kenyérrel és salátával, édes rizs aszalványokkal és csokoládészósszal. Bár az ebéd is ízletes volt, a választék a debreceni Govinda étteremhez képest csalódást okozott. A Krisna-völgyben abban az időszakban csupán egyféle levest és főételt kínáltak szerzetes menü néven, a bővített menükben ehhez jött hozzá egy-két darab zöldségfasírt és saláta.
Ahogyan a turisztikában általában, a hétfő itt is szünnap: zárva az ajándékbolt és nincs idegenvezetés sem. A templomot a hívek ekkor is használhatják, angol nyelvű előadás hangjai szűrődtek ki. Egy mosolygós ötvenes hölgy sepregetés közben sajnálkozva nézte hőségre készült öltözetünket és szívélyesen eligazított: ha elállt az eső, megnézhetjük a botanikus kertet, a járgányházat, a Tehénvédelmi Központot, másnap pedig már lesz körbevezetés a templomban.
A Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetét, az ISKCON-t az Indiából származó A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupáda (1896–1977) alapította meg 1966 júliusában, aki 69 éves korában kelt útra Amerikába azzal a küldetéssel, hogy az elanyagiasodó nyugati világnak megmutassa és elterjessze a vallás elveit. Figyelemreméltó élete utolsó tíz évének teljesítménye: hatvan kötetnyi angol nyelvű könyvet írt és fordított le, világszerte több mint száz templomot alapított meg, iskolákat és önfenntartó farmközösségeket hozott létre, valamint ötezer tanítványt részesített avatásban. Az ő szobra látható a templom egyik oltárán, a vele szembenit pedig Krisnának és társának szentelték. Az egyistenhívő vallás eredete egyébként több tízezer évre nyúlik vissza, a hinduizmus egyik ágának tartják. Szent iratai, a Védák közvetítik Krisna szavait, aki maga is megjelent a Földön több mint 5300 évvel ezelőtt egy tehénpásztorfiú szerepében, hogy személyesen mutassa be az egyszerű, letisztult, vallásos életvitelt, amellyel elérhető az élet valódi célja, amivel visszajuthatunk a lelki világba. A hívők legnagyobb része Indiában él, létszámukat világszinten ma mintegy 560 millió főre becsülik.
Kedden már a gyanútlan turisták számára is nyitva állt minden kapu. Ám rövidnadrágban nem lehet a templomba belépni. Útitársam, aki kizárólag a júliusi 30 fokra készült, kapott is egy lepedőt, amit magára kellett kötnie (valami ilyesmit viselnek itt a völgyben élő férfiak). Az előző nap látott hölgy ezúttal is a bejárat környékét rendezgette. Kíváncsiak voltunk a történetére: vajon mi hozta ide és miért köteleződött el a völgy mellett. Tizenhat évesen, körülbelül 30 évvel ezelőtt egy kitelepülésükön találkozott először a krisnásokkal, ahol az tette rá a legnagyobb hatást, hogy ennyire kedves emberekkel még életében nem találkozott. Istenkeresése ebben az időszakban csúcsosodott ki, és ebben a vallási közösségben találta meg azt, amit keresett. Előbb könyvosztóként tevékenykedett, majd egy hónapra önkéntesként érkezett a völgybe, aztán itt ragadt. Ma már a szerzetesek közé tartozik, tehát vállalta, hogy szolgálatot teljesít élete végéig. Munkájáért cserébe az egyház gondoskodik róla: az élelmezéséről, a lakhatásáról, a ruházatáról, az orvosi ellátásáról, a tüzelőjéről. A szerzetessé válás viszont nem egyik napról a másikra történik: előbb önkéntesként hét évet el kell tölteni a völgyben. Ha valaki ezalatt mégis úgy dönt, hogy a szerzetesi léttel járó teljes lemondást nem tudja vállalni, maradhat a közösség tagja, lehet civil foglalkozása és magántulajdona, de ebben az esetben nem telepedhet le a völgyben, csak kint a faluban vagy más településen. „Ez az életmód nem mindenkinek való” – tette hozzá, amit később megerősített minden ottani lakos, akivel szóba elegyedtünk. Tisztában vannak azzal, hogy ma ez sokak számára inkább elrettentő életforma. Amit csak lehet, megtermelnek, de ezért meg is kell dolgozni. Igaz, legfeljebb az időjárás és a naplemente hajtja őket, hiszen sötétedés után nincs közvilágítás, sőt, a völgyben egyáltalán nincs vezetékes áram. Ők valóban a Nappal kelnek és fekszenek. A völgy területén számos napelemet telepítettek, ezek viszont csak kisebb háztartási gépeket képesek működtetni. Kézzel mosnak, télen cserépkályhával fűtenek, ami nem kevés pluszmunkát jelent. Vagy csak visszamentek az időben? A 20. század közepéig néhány generáció épp ilyen körülmények között nőtt fel.
Miközben ezen merengtünk, megérkezett idegenvezetőnk. Ekkor tudatosult bennünk, hogy ezt a feladatot sem képzett alkalmazott végzi, hanem az egyik szerzetes, akit ma épp erre a szolgálatra osztottak be. Tele voltunk kérdésekkel, valójában nincs is jobb annál, mint hogy egyenesen egy helyitől kaphatunk válaszokat. Savya (ezen a néven mutatkozott be, bár az írásmódjáról semmit sem tudunk) már húsz éve egyedülállóként él a völgyben. A családi állapot egyébként a ruházatuk alapján is megfejthető, ugyanis a családosok fehér dhotit (egy körülbelül négy méter hosszú, másfél méter széles vászonanyag, melyet speciális módon hajtogatva öltenek magukra – a szerk.), az egyedülállók narancsos, bézs árnyalatút viselnek. Savyát eredetileg a transzcendencia problematikája vonzotta ide, hogy van-e élet a halál után és létezik-e a lélekvándorlás. Harmincévesen olyannyira elmélyedt a Védák olvasásában, hogy Indiába készült, ehelyett viszont egy ismerőse azt javasolta neki, hogy jöjjön el előbb a Krisna-völgybe, utána még mindig elmehet Ázsiába. Így is tett, és annyira magával ragadta a völgy, hogy itt maradt. Évekkel később végül eredeti célját is elérte, a krisnásokkal eljutott Indiába is. Könyvosztóként lakóautóval bejárta Európát, tehát volt része mozgalmas életvitelben is. Most nyomógombos telefonja van, ami neki tökéletesen megfelel, bár lehetne okostelefonja is – nem tilos használni a völgyben élőknek –, de mivel az áramszolgáltatás korlátozott, ő nem szeret a gyakori töltéssel vesződni. Nincs is sok más tulajdona, a ruháit helyben szövik neki, minden nap együtt étkezik a többiekkel, az egyház biztosítja a szükségleteit. A pénzt illetően másokhoz hasonlóan egy limitált havi kerete van csupán, amit a völgy számukra fenttartott kis boltjában költhet el, ahol helyben termesztett élelmiszereket vagy egyéb külső forrásból származó, kizárólag az elveiknek megfelelő árucikkeket árusítanak.
Kérdeztük a napirendjükről is. Három óra körül kel fel, ugyanis fél ötkor kezdődik a napindító meditáció, amelyre már megfürödve, felfestett tilaka jelekkel kell érkezniük. Ezt a jelet a férfiak homlokán láthatjuk, de a felsőtestük 12 másik pontjára is felkerül: egy vékony, hosszúkás U alak, amelynek az alsó részéhez egy lefelé hegyesedő levélforma csatlakozik. Az egyik függőleges vonal a múlandó anyagi, míg a másik az örök lelki világot jelképezi; a levélforma pedig az egyéni élőlényt szimbolizálja, aki határhelyzetben van, szabadon választhat, hogy az anyagi vagy a lelki világban szeretne-e élni. A test ezzel megszentelődik és a lélek templomává válik, melyben a lélek Istent szolgálja. Hasonlóképp a férfiak kopaszsága, valamint a tarkójukon viselt hajtincs is szimbolikus jelentéssel bír. A leborotvált fejbőr az anyagias életcélokról való lemondást, míg a (kisebb vagy nagyobb) hajtincs a Krisnához fűződő szeretetteljes ragaszkodásukat jelképezi. A szerzetesek napközben szolgálatot teljesítenek a völgyben, amit egyéni kedvük és képességeik szerint jelölnek ki számukra. Közösen étkeznek – nyáron egy nagy sátor alatt –, de lehetőségük van külön főzni is, ha egészségügyi okokból valaki nem bírja ezeket a fűszeres ételeket, vagy egyes családok a gyerekek miatt másképp étkeznek. Az egyedülállók egy közös házban élnek, egy szobában akár ketten-hárman, míg a családok külön portát kapnak. A szabadidejüket illetően nem jellemző, hogy önállóan elutaznak valahová – legfeljebb időnként a kint élő családtagjaikat látogatják meg –, a közösségen belül viszont szerveznek programokat, például idén a Balatonhoz mennek együtt kirándulni és strandröplabdázni.
Hétköznapi életüket is áthatja vallásuk négy egyetemes alapelve: a tisztaság, a lemondás, az igazmondás és a könyörületesség. A nemi élet korlátozása biztosítja a belső tisztaságot; a kábító- és mámorítószerektől való tartózkodás a lemondásnak, a mértékletes életmódnak kedvez. A szerencsejátékok és a pénzügyi spekuláció elkerülése abban segít, hogy igazmondó és becsületes emberek maradjanak; a húsevés mellőzésével pedig könyörületességet mutatnak az állatok iránt, ami ugyanakkor fejleszti az együttérzésre való képességet.
Reggel legfőbb mantrájukat ismételgetik, ami nagyon fontos szertartás a lélek felkészítése számára, ugyanis hitük szerint ha reggel megtöltik az elméjüket Istennel, az az egész napjukat meghatározza. Mantrájuk, „Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare Hare Rāma Hare Rāma Rāma Rāma Hare Hare” legtömörebb fordítása így hangzik: „Ó, kérlek, fogadj odaadó szolgálatodba, drága Uram!” Idegenvezetőnk a templom belső terében is készségesen körbevezetett, amelynek falai tele vannak Krisnát és a félisteneket ábrázoló freskókkal. Ismertetője közben éppen a déli oltári ajánlás zajlott, amikor rendszerint kinyitják a Krisnát és társát bemutató oltárt. Nincsenek padok, a műanyag székek és párnák oldalt felhalmozva álltak, de éppen imádkozók sem voltak benn, csak néhány turista figyelte a rövid szertartás menetét. Az egyszerű életmód ellenére Krisna nagyon szerette a táncot, a zenét, gyakran ábrázolják lakoma és mulatság közben legfőbb társával, Rádharánival. A festmények alapján inkább női mivoltot társítanánk Krisnához: hosszú, fekete göndör haja van, ékszereket – többek között nyakláncot és függő fülbevalót – visel. Általában kék színnel festik meg, de a templomi oltáron a kék márvány hiánya miatt feketéből faragták ki, ami még fokozza furcsa megjelenését.
A templomi idegenvezetés után még mindig számos helyszínt felfedezhettünk, kíváncsiságunk pedig fékezhetetlen volt. A Krisna-völgy már több mint 30 éve létezik, mégis keveset tudunk róla. 1993-ban alapította a még ma is aktív szellemi vezetőjük, Śivarāma Swami. Az egyház közel háromszáz hektár szántóföldet vásárolt, amit az ott élők mára egy termékeny völggyé, a csend és nyugalom szigetévé változtattak. A közösség tagjaiból kerültek ki az építészek, a tájrendezők, az agrármérnökök, így közös erővel sikerült egy logikus, rendezett életteret kialakítani. Céljuk az önellátás és az önállóság kialakítása olyan mértékben, hogy a fogyasztói társadalom lehetőleg ne gyakoroljon rájuk semmilyen hatást. Úgy rendezkednek be, hogy ha egyszer megszűnne a napkollektorok gyártása, akkor sem esnek kétségbe. Van itt másfél hektár zöldségkert, négy hektár gyümölcsös, méhészet, textilműhely, de a sor hamarosan bővülni fog fazekassággal és egyéb kézműves tevékenységgel. Saját iskolájuk is van már óvodai szinttől a gimnáziumig, ahol jelenleg körülbelül 40 gyerek tanul. Környezetbarát gazdálkodásuk talán legnagyobb bizonyítéka a nádgyökérzónás szennyvíztisztító rendszerük, amelynek lényege, hogy a nád gyökerei megkötik a szennyeződéseket tisztítva ezzel a vizet, amit öntözéssel biztonságosan visszajuttatnak a környezetbe.
A völgy területén jól használható a bicikli, a távolságok miatt igen praktikus is. A lakók számára fenntartott magánterületen rendezett, párhuzamos utcákban állnak a körülbelül 120 főnek otthont adó házacskák. Kerítés nincs, esetleg sövény választja el őket egymástól. Az udvarokban egy szobor vagy egy apró pavilon áll. Lassacskán megszoktuk a „Hare Krisna!” köszönést, később előszeretettel használtuk is. A harmadik nap már szinte ismerősként üdvözöltek minket a helyiek. A tehenek is bizonyára köszönni akartak, ezért közelítettek olyan határozottan addig, míg szerencsére a közöttünk lévő kerítés megállította őket. A magyar tarkák mellett néhány indiai zebut is láttunk; mindannyian nyugodtan élhetnek ott, csak a végelgyengülés viszi el őket a másvilágra. Nem hiába nevezik tehenészetüket Tehénvédelmi Központnak. Tejüket viszont begyűjtik, aztán például joghurt vagy sajt készül belőle. A tehenészet mellett áll legújabb épületük, a 2023-ban átadott járgányház, amely Magyarország egyetlen aktív ökörerővel működő rendszere. Az áttételeken keresztül a szerkezet 4-8 ökör erejét használja olajpréselésre, faapríték előállítására, elektromos áram termelésére, lisztőrlésre vagy takarmány finomítására.
Meglepő tapasztalat volt, hogy bárhová is néztünk be, sehonnan sem tessékeltek ki, mindent készségesen megmutattak, s közben munkájukat félbehagyva akár félórát is barátságosan elbeszélgettek velünk. Így tudtunk csevegni egy esztergályossal a járgányházban vagy egy kertészmérnökkel az ételtároló pincében, de békésen sétálgató embereket is megszólítottunk, akik szívesen megálltak. Amennyire furcsa a megjelenésük és a keresztény vallástól eltérőek a szokásaik, annyira nyitottan állnak az érdeklődő idegenekhez. Boltjukban helyben készült fűszeres csatnikat, szendvicskrémeket, lekvárokat és szappanokat kínálnak az indiai ihletésű ajándéktárgyak mellett.
Ahogy alkonyodik, a Krisna-völgyre rátelepszik a sötétség. A parkolótól a vendégházunkig valóban csak a telefon fényével találtunk el. Nyugovóra tértünk mi is, hiszen másnap indulás haza. Tartalmas út volt, pedig egy letisztult, csendes környezetbe érkeztünk, ami egy spirituális elvonulásra is tökéletes helyszín. Eközben rengeteget beszélgettünk, betekintést nyerhettünk egy nyíltszívű közösség mindennapjaiba, csodás természeti környezetben bicikliztünk vagy sétáltunk, a kaposvári Rippl-Rónai Emlékmúzeumban kulturális szomjunkat is enyhítettük, Fonyódon pedig kaptunk egy kis balatoni szellőt és két gombóc fagylaltot. Krisnások nem lettünk, de szívesen visszük hírét ennek a kevéssé ismert közösségnek. Prospektusukon már hazatérve olvasom és csak igazolni tudom: „Az itt élők elsődleges szolgálatuknak tekintik, hogy India ősi tudáskincsét, valamint ez elmúlt 30 év során a fenntarthatóság területén összegyűlt tapasztalataikat megismertessék a tiszta, békés életvitelre nyitott látogatókkal.” Ha nyílt szívvel és érdeklődően érkezünk, őszinte, tartalmas beszélgetésekkel térhetünk haza, és azzal a felismeréssel, hogy ennek a vallásnak is a szeretet és a környezettel való összhang a legfőbb alapelve.
Krajnik Ildikó
