Így kell pénzt csinálni, avagy az X-Faktor és ami mögötte van
Debrecenben szombaton dupla előadással tette tiszteletét az X-Faktor show-ja, gondoltuk, megnézzük, jogos-e a nagy országos felbuzdulás, ami a nemzet újdondász dalospacsirtáit övezi. Miután kiskorú is volt a társaságunkban, a délutáni előadáson voltunk jelen: mindezt csak azért fontos megjegyezni, mert előre érdemes tisztázni, ha valaki az estin mást látott, mint amit alább olvasni fog, azért nem vállalunk felelősséget.
Az, hogy az X-Faktor népszerű, eddig sem volt kérdéses, a Főnixhez érkezvén pedig nyomatékosan bizonyított lett: parkolni már félórával a kezdés előtt sem lehetett, óriási volt a zsúfoltság. A rendőrök szerencsére megértőek voltak, így el lehetett térni a KRESZ-től, úgy az autó felével. A főbejáratnál aztán az is kiderült, hogy a zene tényleg nemzetközi, közös nyelv: egy kosarastermetű, szimpatikus, színesbőrű fiatalember (lehet, hogy a Factum csapatában is beválna) fogadta az érkezőket, és mindjárt közölte is: Aki színpadnál akar, az menjen alsó bejárat, aki oldalra, az főbejárat.
Úgy jártunk el, ahogy fekete testvérünk javasolta, így könnyedén bejuthattunk a csarnokba, amely gyakorlatilag zsúfolásig megtelt már a délutáni előadásra is (5000 fő?). A belépők 2500-től kezdődtek és 5500-ig tartottak: ki se mertük számolni a jegybevételt, viszont érdeklődéssel vártuk a műsor kezdetét, amely pontosan be is következett. Két kedves helyi kolléga köszöntötte a megjelenteket, s miután helyi kollégákról jót vagy semmit, a produkciójukról inkább nem írunk semmit. Aztán belecsaptunk a lecsóba, in medias res: a végső győztes Vastag Csaba Robbie Williams-újragondolásával indították a show-t a szervezők, volt is sikongatás, de nem olyan mérvű, mint amilyenre a rengeteg reklám és tévészereplés predesztinálta volna az énekeseket. Jöttek sorba a többiek is, a „nagyobb” (Takács Nikolas, Király L. Norbi, Janicsák Veca) és a a „kisebb” (Shodeinde Dorka, Domokos Fanni, Non Stop, Vastag Tamás, Wolf Kati) nevek. Az X-Faktorban már hallható, látható mozgásformákat és dalokat adtak elő, meglepetést senki nem okozott: senki nem volt jobb, mint máskor szokott lenni, de a beégés veszélye sem csapott le vagy be senkit. Igaz, Shodeinde Dorka hangját ez alkalommal nem hallhatunk (csak valami kínlódós nyökögést), de ő előre közölte, hogy lázas beteg, így ő fel van mentve (a kérdés csak az, ilyen maródian minek állt színpadra?).
A sztárokról távirati stílusban: az énekesként még(?) nem csúcsszuper Vastag Csaba kedves volt, szimpatikus és vagány, az énekesként csúcsszuper Takács Nikolas személyiségként kissé szürkének bizonyult, Janicsák Veca lejött a közönséghez, mondván, ő nem érinthetetlen sztár (igaz, ez fel se merült bennünk), Király L. Norbi meg nagyon jó hangulatot csinált és nagyon jól mozgott, ám a hangjában hiába keressük hónapok óta Joe Cockert, az Istennek nem bírjuk megtalálni. Érdemes szót ejteni a háttértáncosokról is: noha mi se vagyunk Fred Astaire-k, az jól látszott, hogy nem rájuk költötték a legtöbbet, amikor a show költségvetését összedobták.
De nehogy valaki azt, higgye, hogy nekünk még a rózsa is büdös, s semmit nem tudunk értékelni. A Non Stop Michael Jackson-egyvelege egészen zseniális volt, Wolf Kati pedig immár ezredjére bizonyította, hogy fantasztikus énekesnő, s hogy neki kellett volna nyernie a versenyt. Nem ő nyerte, ám egy szép élménnyel mindenki gazdagabb lett a Főnixben: a faktorosok segedelmével előadta ugyanis produkcióját a fogyatékos emberekből álló Nem adom fel! zenekar, több könnyet csalva a szemekbe, mint a pontosan kétórás délután összes lírai, balladisztikus, érzelmes slágere (volt belőlük doszt).
Hogy egyik szavunkat a másikba ne öltsük, összegezzünk. Az X-Faktor döntősei kedves és szerethető közösséget alkotnak, amely közösség viszont még az igazi megpróbáltatások előtt van: az irigység, a viszály, a sértődés és a harag mindig közvetlenül a siker után következik. Nem ezt kívánjuk, de évezredes tapasztalat, hogy ez lesz műsoron: hogy ezekből ki és hogyan fog kikerülni, s kiből lesz valódi, elismert sztár (mármint pusztán magyar szinten persze), az egyelőre a jövő félplayback zenéje. De a faktorosok addig még sok pénzt fognak keresni maguknak – és még annál is sokkal többet azoknak, akik a kitalálták ezt az egészet.
Tóth Csaba Zsolt
