Igazságot a népnek!
Azt, hogy Magyarországon minden kissé „speciálisan” működik, tudjuk. Az sem titok, hogy Magyarországon kevés a pénz, maga Állam bácsi is azt mondja, hogy hát bizony erre és erre nem futja. Állam bácsi éppen ezért úgy gondolja, hogy fizessen a nép, ez a szerencsétlen magyar nép. Mindenért. A magyar paraszt, vállalkozó vagy éppen multialkalmazott még azt sem nagyon tudja számon tartani, mikor, miért és mennyit kell perkálnia: nem elég a mindenhavi csekkáradat, ha bemegy egy hivatalba, olyan illetékkel húzzák le a vacak dokumentumért, hogy még nyelni sem tud a döbbenettől. Ilyen adó, olyan adó, amolyan adó, ilyen jogcímen, olyan jogcímen, amolyan jogcímen. Egészségbiztosítás, személyi jövedelemsarc, társadalmi hozzájárulás.
Az egész állami szervezet a pénzünkre utazik. A rendőrök nem a bűnt üldözik, hanem lesben állnak, hol, mikor, mennyire lehet levenni a honi hülyét (záróvonal átlépés, sebességtúllépés, biztonsági öv, fényszóró, stb., stb.), ha egy kis cég megbízáshoz jut, az áfát már akkor be kell fizetnie, amikor a munkájáért járó pénzt még nem is látta (és még szerencsés, ha egyáltalán meglátja), ha egy kisvállalkozás vagy egy magánszemély egyáltalán vegetálni akar, akkor folyamatosan bizonygatnia kell, hogy nincs egyetlen forint köztartozása sem, miközben az állami cégek vezérürüi milliókat kocsikáznak el közpénzből, csak azért, hogy benézzenek a munkahelyükre.
Iszonyú igazságtalanság van minálunk, speciális, pénzlenyúló igazságtalanság. A jogok és kötelezettségek tárházából a magyar nép fiaira és lányaira csak a kötelezettségek vonatkoznak (bármelyik fityfiritty szolgáltató kikapcsolja a „készüléket”, ha valaki mondjuk két hetet késik a befizetéssel, miközben maga a szolgáltatás rémesen alacsony színvonalú), lóvéval csúszni magyar embernek nem lehet, mert akkor irgum-burgum. Állam bácsi és csatlósai, a különböző igazgatóságok, intézmények és nagyvállalatok mindeközben korántsem járnak el ily pedellus szigorra, amennyiben az általuk nyújtott produktumról van szó: a határidők az ő esetükben esetlegesek, a kötelezettségek viszonylagosak, a költségelszámolás laza és bő forrású.
Az átlagmagyar meg beledöglik abba, hogy jusson valamire: igazságot keresve sem talál.
Tóth Csaba Zsolt