Grosics, az igaz ember

Ez az ember az elmúlt években szinte többször volt kórházban, mint otthon, a tüdeje újra és újra cserben akarja hagyni, de ő nem enged: kitart, amíg csak lehet. Kitart, vagyis van tartása, a szó minden lehetséges értelében. Aki találkozott már vele, az tudja: ilyen egyenes tartású, nyolcvanon túl is délceg férfi nem sok rohangál a földkerekségen. Ez az ember nem a Nemzet Sportolója – hiába jelölték, a politikai hatalom nímandjai mindig kihúzták a listáról -, viszont nemrég megajánlottak neki egy „Budapest díszpolgára” címet.

Köszönöm, megtisztelő, de nem kérek belőle – reagált Grosics, és a maga őszinte, tiszta és lényegre törő módján meg is magyarázta döntését: „sok alkalommal olyan illetékteleneknek adták ezt a címet, akikkel nem tudok azonosulni. Egyáltalán nem mindegy, hogy ebben a társaságban kik vannak és főként, hogy kiktől kapják az elismerést. Nem vagyok hajlandó a bolsevikokkal egy tálból cseresznyézni, nem kívánok díszpinty lenni.” Egyértelmű, ráutaló magatartás, kérdés fel sem merülhet: Grosics Gyula nem akar az exkommunista, szocialista, érdekbaloldali (liberális) bagázzsal semmiféle kapcsolatba kerülni, tőlük elismerést átvenni, nekik elismeréssel adózni, az ő seggüket nyalni, a saját önbecsülését meg porba hullatni.

Igaza van, mondhatnánk sokan, ám ennyivel hiba lenne ezt a történést elintézni: Grosics gesztusa túlmutat azon, hogy egy öreg, a kommunisták által igencsak meghurcolt sportoló nem vesz át egy díszpolgári címet. Ez a gesztus olyan, manapság inkább csak irodalmi jellegű leírásokhoz használatos jellemvonásokra emlékeztet, mint a gerincesség, a becsületesség és a hajlíthatatlanság. És most nem pusztán politikáról van szó. Ez a magatartás, ez az emberi attitűd úgy veszett ki a világunkból, a magánéletünkből, a férfi-nő kapcsolatokból, a munkahelyi és családi viszonyokból, mint a bölények a Kárpát-medencéből. Nyom nélkül és véglegesnek látszóan.

Grosics ezzel a döntésével most azt mondta: álljunk csak meg egy pillanatra, hát mi az Isten van itt? És bizony ezt kellene mindannyiunknak tenni, megállni, és szétnézni, hogy hát mi az Isten van itt? Aki szerint mindez ósdi moralizálás, egy öreg ember túlzott heroizálása, annak persze akár igaza is lehet. Ám nem ártana kidugni néha a fejünket a mindennapok mocskából, hogy végre lássunk is valamit vagy valakit. Egy igaz embert például. Grosics Gyulát.

Tóth Csaba Zsolt