Fel, aztán le: Hagyóék hagyatéka

Amikor társadalmi mobilizálódásról beszélünk, általában véve felfelé nézünk, és felfelé látunk: hogy ki, milyen mélyről indult (szegénység, romaság, nehéz gyermekkor, elvált szülők, betegség, baleset, stb.), és aztán hová, milyen magasra jutott. Hogy lám, ez milyen ügyes: a semmiből érkezve van siker, pénz, csillogás (nem a mozivásznon), meg hatalom, magabiztosság, nagyautó, kis önkritika, fölény és fölényesség. Néha csak forgatjuk magunkat, mint a grillcsirke, amikor látjuk ezt a sok politikus-üzletembert, üzletember-politikust, önkormányzati tamburmajort beszélni, létezni, tenni-venni: honnan a túróból van ezeknek ennyi pénzük, ekkora arcuk és ilyen befolyásuk, mi az, amivel jobbak, mint mi, mi a titok, aminek mi nem vagyunk birtokában.

Nem az irigység a meghatározó. Az is van bennünk, de csak annyi, mint amikor meglátjuk, milyen bombanőt nyúlt a haverunk: megsimiznénk mi is, de nem megyünk rá a témára. Szóval nem a javaikat akarjuk, megérteni akarunk: mi kell ahhoz, hogy valakiből akkora menő legyen, mint amilyenek a mi vezetőink, minisztériumi fullajtárjaink, megmondóembereink. Sejtéseink persze vannak, mégpedig meglehetősen rossz sejtelmeink: csalás, ámítás, hazugság, gerinctelenség és lopás sejlik fel a háttérben, hogy azt ne mondjuk, a rohadékság szinte minden ismérve.

Általánosítani persze nem szabad, ám ezúttal ha ne mentegessünk senkit: akinek nem inge, az ne vegye magára, aki pedig magára ismer, annak úgyis önmagával és Istennel lesz elszámolnivalója. Meg persze ezért néha az igazságszolgáltatással és a börtönőrökkel is: a minimenő Zuschlag után például már Hagyó elvtárs is dutyiban van, ami mondjuk még két évvel ezelőtt is elképzelhetetlen volna. Itt a jön a képbe az a bizonyos társadalmi mobilizálódás, mégpedig az a típusa, amikor nem felfelé vezet az út, ha egyenesen lefelé a szakadékba.

A nagymenők többnyire nem tudják elképzelni, de bizony a létrán nem csak felfelé lehet mászni, le is lehet arról zúgni, mégpedig igen hirtelen. Most mondhatnánk azt, hogy jó ilyet látni, de amúgy nem jó: még a most már riadt tekintetű Hagyót is megsajnáltuk, amikor üzent a rács mögül (jégeralsót kért a szerencsétlen), de például egykori munkatársa(?), Horváth Éva kifejezetten szánalmat keltett lerobbant állapotában, amikor a még a rendőrautóba sem ülhetett be, hogy hazamehessen a házi őrizetbe.

Persze nem állítjuk, hogy összetört könnyeket morzsolnánk az említettekért (mindenkinek ami jár), ám mégsem a kárörömöt kellene most hangsúlyossá tenni, hanem azt a tényt, hogy bizony semmi sem tart örökké, és hogy lehet valaki bármennyire hatalmas és gazdag, mindig van út lefelé is. Ez kell, hogy Hagyóék hagyatéka legyen, legyen ez a tanulság minden kis-, közép- és nagyvezér számára: most azt csinálsz, amit akarasz, ám nem biztos, hogy ez mindig így lesz. Hagyóék már kezdik ezt sejteni, és majd megtudják mások is. És azért a tisztesség kedvéért jegyezzük meg: ez nem feltétlenül pártspecifikus.
Tóth Csaba Zsolt