Ez a magyar virtus!
Magyarországot érdekes hozzáállású, felfogású és viselkedéskultúrájú emberek lakják. Ezek az emberek az elmúlt húsz évben sokszor emlegetik a demokrácia nevű varázsszót, és gyakorta előfordul, hogy demonstrálnak. Ez azt jelenti, hogy a köz számára közterületen megpróbálják felhívni a figyelmet egy problémára, vagy inkább csak a véleményükre, amely szerintük fontos. Ilyenkor ezek az emberek táblákat és lepedőket gyártanak (amelyeken különböző szellemesnek szánt vagy ténylegesen szellemes feliratok vannak), és ezen eszközökkel felszerelkezve próbálnak tömeget alkotni, többnyire sikertelenül. Vigyázat, nem politikai nagygyűlésekről beszélünk: úgymond alulról szerveződő, az úgynevezett civil társadalomhoz közeli, amolyan állampolgári megnyilvánulásokról van szó, amelyek nem az „ingyen buszok indulnak és lesz babgulyás is”-elv alapján próbálnak híveket toborozni.
Legutóbb például ugye az otthonszülés mellett tüntettek néhányan – még Debrecenben is -, de a leggyakoribbak a „nem fizették ki a munkánkat”-típusú találkozások, amelyeken néhány tucat szerencsétlen sorsú melós és/vagy vállalkozó keresi az igazát. Némely megmozdulással kifejezetten lehetséges szimpatizálni, másokkal persze nem: az ügy és a demonstrálók céljai alapján mindenki eldöntheti, hogy akkor ezeket most mini civil hősöknek, vagy csak sima mindennapi idiótáknak nézi.
Hogy miért állítható, hogy Magyarországot érdekes hozzáállású, felfogású és viselkedéskultúrájú emberek lakják? Nos, azért, mert nincs az az ügy, amely mellé a magyar társadalom tömegesen odaállna. Mindegy, hogy kik és miért demonstrálnak (a romák jogaiért, a magyarok jogaiért, az elkerülő megépítéséért, az elkerülő megépítésének elvetéséért), a tömegek nem állnak senki mögé, kussolnak, hallgatnak, mint a sír. Kőszívűség? Lelketlenség? Közöny? Önzőség? Időhiány? Életkedvtelenség? Ezt biztosan nem tudni, ám azt igen, a magyar átlagpolgár lusta hozzáállású, lassú felfogású és nem túl cizellált viselkedéskultúrájú, az okos, esetleg jogos szolidaritásnak a szikrája is hiányzik belőle (a katasztrófák, így a vörösiszap-tragédia esetén tapasztalt összefogás pusztán a szabályt erősítő kivétel), azt pedig, hogy nyilvánosan kifejezze a véleményét, haszontalannak és főleg veszélyesnek tartja (könnyen lehet, ez utóbbiban igaza is van).
Mi következik ebből? Nos, azt következik, hogy míg például Franciaországban, Angliában vagy Olaszországban milliók állnak ki a jogaikért hétről-hétre (példának okáért a nyugdíjrendszer megváltoztatása miatt, ami nálunk is napirenden van), addig Magyarországon csak kisebb horderejű, legtöbbször elszigetelt közösséget érintő tematikájú demonstrációk léteznek, a fontos döntésekhez meg csak statisztál ez fura társadalom. Magyarul velünk mindenki (hivatal, szolgáltató, párt, erőszakszerv) azt csinál, amit akar, mi hagyjuk magunkat, legfeljebb interneten lázadunk egy kicsit. Emberek, ez lenne a magyar virtus?
Tóth Csaba Zsolt
