Csókolózzunk-e Valentin-napon?
A magyar néptömegek egy része idegesítő, gusztustalan, amerikai-nyugati giccsparádénak tartja az egész smoncát, és a hányingerrel küzd, amint meglát egy szív alakú lufit vagy egy I love you (Én szeretlek tégedet) feliratú bögrét a bevásárlóközpontban, mások viszont repeső szívvel, erotikus vértolulással, és ajándék után koslatva várják a nagy napot, amikor szerelmetes mátkájukkal csókba forrva ünnepelhetik párosuk megbonthatatlan (vagy annak hitt) szimbiózisát.
Még az egyébként egyik táborba sem tartozók is elgondolkoznak, mit is kellene kezdeni ezzel a Valentin-napi érzelemáradattal: sok hölgy azt mondja például, hogy neki ez mit sem számít (aztán meg rosszul esik nekik, ha nem kap semmit se), a férfiak többsége meg olyan férfiatlan-gagyi dolognak tartja az ilyen jellegű megemlékezést, de azért vesz legalább egy szál rőzsét (mert ugye arra számít, hogy a nőnek rosszul esik, ha nem kap semmit se).
Szóval az igazság az, hogy akárhogy is fikázzuk, köpködjük és minősítjük ezt a Bálint napi gerjedelmet, a magyar emberek többsége így-vagy úgy, de már esztendők óta belegabalyodott kissé Valentin hálójába. Nem azért, mert feltétlenül ajándékoz, hanem mert mindenképpen viszonyul valahogy ehhez az ünnephez, ami annak létjogosultságának legékesebb bizonyítéka.
Valentin napi felbuzdulás van tehát Magyarországon is, ha tetszik, ha nem. Az ilyenkor kiteljesedő párocskáknak (jegygyűrű elhúzása a farzsebből, első szexuális aktus, stb.) nem is kell mondani semmit a hétvégével kapcsolatban, ám a szkeptikusoknak azt tanácsolhatjuk, hogy legalább egy kis tipi-tapi, egy kedves smárocska, esetleg ezeknél vérbőbb összeborulás erejéig jutassák saját eszükbe, mi is az a szerelem. Nem a Valentin nap miatt, hanem a párjuk kedvéért.
Tóth Csaba Zsolt
