Strandröptányér

Egy ország, ahol évente egyszer több ezer hiányos ruházatú, sorszámmal megjelölt embert szervezett keretek között egy hullámzó tóba hajtanak, joggal számíthat arra, hogy az Amnesty International pokollá teszi az életét. Révfülöp és Boglár között azonban a legtöbben idén is megúszták, aki feladta, még szőlőcukrot is kapott. Pedig higgyék el, nyáron még kokszolni sem érdemes, legalábbis ezt állítják mértékadó testépítő cápák. Hiába edzel, hiába próbálsz megszakadni, a nagy melegben a szervezet negatívan reagál, és nem hajlandó építkezni. A legjobb, ha kimész a strandra, ledöglesz az árnyékba, és ott bekkeled ki szeptemberig. Vannak persze konstruktívabb megoldások. Az úszás elég közhelyes, ráadásul a teljes megmerítkezést sokan nonkonform keresztelői szertartásokra tartogatják.
A probléma évszázadokon át gyötörte a fürdőzőket: ne kelljen úszni, de ne is a szárazon legyünk, alulról hűtsön, felülről fűtsön, miközben vaddisznó módon barnít a víztükörről is érkező, dupla UV. Legyen benne akrobatikus elem, amivel imponálhatunk, de ne legyen nehezebb megtanulni, mint tollaslabdázni. Amint a történelemben annyiszor, ismét a véletlen sietett a töketlenkedő emberiség segítségére. Elromlott egy amerikai fröccsöntő gépsor, melynek kovbojkalapok formázása lett volna tanult mestersége. A megvadult gyártósor szörnyű dühe a kalpagoknak nem adott többé függőleges kiterjedést: a futószalagról kerek lepények gördültek le, középtájt enyhe domborulattal. A minőségi ellenőrök csak akkor eszméltek, amikor már ipari mennyiségben állt rendelkezésre a semmire se jó plasztik izé.
A műanyag korongok újrahasznosítása reménytelennek tűnt mindaddig, míg az egyik brainstormer, az ötletbörze csúfos kudarcát felismerve, mérgesen el nem hajította a munkadarabot. Megszületett a friszbi, legalábbis a kereskedelmi szakközépiskolában így tanítják. A friszbiben egyesül mindaz, amiről a strandoló álmodik: nem a homokban sülünk, de nem is bárgyún ácsorgunk a kisvízben, sérvet sem kapunk az egykori, hízásra hajlamos gimnáziumi osztálytársnőkkel végrehajtott kétségbeesett gúlakezdeményezésektől. A friszbizéshez nem kell labdazsonglőrnek lenni, mint a strandfocihoz, -röplabdához, nem kell megszakadni egy-egy kétes értékű egyenlítő találatért, miközben egy rossz dobás révén ugyanúgy kerülhetünk vicces helyzetbe, mint ha vízipuskás ámokfutásba kezdtünk volna a Kerekestelepen
A friszbizés művészemberek számára kifejlesztett ága, melynek presztízsét mi sem jelzi fényesebben, mint hogy az évenkénti megméretést a Fehér Ház kertjében tartják. Precízen továbbfejlesztett ága a kutyafriszbi, melynek lényege, hogy az eldobott korongot nem egyszerűen visszahozza, hanem már a levegőben kapja el képzett kutyusunk. Ezt lehet a végsőkig cizellálni: a gazda hátrafelé fut, tigrisbukfencet ugrik, 45 fokos szögben felfelé dob és négykézlábra áll, a kutya pedig a hátáról ugorva kapja el a friszbit. Ez persze csak a végkifejlet, ahová hosszú út viszi. Friszbizésre legjobb a középtermetű, élénk vérmérsékletű kutya – e sport kifejezetten az ő nyári fárasztásukra termett. Először nedvesítsük be a kutyát, hogy jobban pörögjön (30 fok fölött csak vizes kutya lelkes).
Nézzünk sportszer után! Emberfriszbi 500-1000 forintért sokfelé kapható, de legjobbak a lukacsos, üres közepű, könnyített darabok – ezek kutyának azért nem a legjobbak, mert a pörgő lukakba beleakadhat a szemfog. Kutyának jobb a teli változat. A legkisebb kutyáknak szakboltokban viszonylag olcsón vásárolhatunk kiskutyafriszbit, ami vékony textillel behúzott gumigyűrű – a kutyában nem tesz kárt, csak dobálni nem lehet vele. A teli emberfriszbivel eleinte nagyon óvatosan tréningezzünk: sokáig csak a lehető legközelebbről dobjuk/ejtsük, mert ha az állatot már az elején szájon vágja az új játék, csak megugat minket, ha legközelebb elővesszük. A biztos tányérfogásig hosszú az út, csak türelem.
Szalmási Nimród




































