Debreceni szerenádszezon

Természetes, hogy a ballagások időszakához hozzátartozik a szerenádozás. Vannak, akik adják, és akik „elszenvedik”, illetve a szomszédság, akik velük együtt hallgatják, nem mindig lelkesen.

Szép hagyomány ez. Elvileg tisztelgés és köszönetnyilvánítás azoknak, akik éveken át azon dolgoztak, hogy valamit a fejünkbe verjenek. Jó esetben. Rossz esetben búcsú azoktól, akiktől éveken át tartottunk, akiknek órái előtt remegett a gyomrunk a félelemtől, és akikkel még 20 év múlva is találkozunk, rémálmainkban. Legrosszabb esetben elköszönés olyan „pedagógusoktól” – sajnos ilyenek is akadnak – akik személyes negatív példájukkal tanítottak bennünket. Arra, hogy megtudjuk, milyenek nem akarunk lenni soha.

Nem akarok álszent lenni, természetesen mi is megpróbáltuk annak idején alkohollal javítani énekes teljesítményünket, persze kevés sikerrel. Manapság viszont egyre gyakrabban hallom tanároktól, hogy a dolog erősen eltolódott a részeges dorbézolás irányába. Nem tiszteletet kapnak, hanem éjszakai óbégatást, csörömpölést. Olyan pedagógusoknak is ez az utolsó „ajándék”, akik nagyon nem ezt érdemlik, és olyanoktól is hallottam már ezt a véleményt, akik nem vaskalaposak, nem poroszos nevelési elveket vallanak, nem zavarja őket eleve minden, amit tőlük fiatalabban csinálnak, hanem kifejezetten lazának mondhatók. A kicsit sem szomjas tizenévesek hajnal 2 környékén gyakran már meg sem próbálkoznak az énekléssel, hőbörögni, üvöltözni sokkal könnyebb. Persze biztosan ma is vannak még – legalábbis én hiszek ebben – normális osztályokban normális diákok, akik képesek mértéket tartani, és úgy köszönnek el tanáraiktól, hogy azok érezzék a szeretetet, de az egész ne feszengős legyen, és mindenki jól érezze magát. Lehet, hogy vannak olyanok diákok, akiknek a polgárpukkasztás, a tanárok és „ártatlan” szomszédok bőszítése – még ekkor is – fontosabb, jópofább, mint a hagyomány és annak jelentése. Nekik azt kellene megtanítani, ha még van erre idő, hogy ez egy egyszeri és megismételhetetlen este. Meg kellene próbálni jó értelemben véve felejthetetlenné tenni tanáraik és saját maguk számára, hogy ne úgy maradjanak meg a pedagógusok emlékezetében, mint részeges csürhe, akiktől végre sikerült megszabadulni… Ők maguk pedig egyáltalán emlékezzenek az estére, és ne azt meséljék majd gyerekeiknek: „filmszakadás volt, a saját
szerenádomra sajnos nem emlékszem…”

Szabó-Kovács Patrícia