Westbalkáni elmélkedés debreceni aggyal
Még mielőtt érzéketlenséggel és tuskósággal vádolna meg a nyájas olvasó, le kell szögeznem a félreértés elkerülése végett, hogy szent meggyőződésem szerint minden emberélet pótolhatatlan kincs, három fiatal lány halála pedig feldolgozhatatlan a hozzátartozók számára. Ugyan ismeretlenül, de két lány apjaként igazán megrendített a szerencsétlenek tragédiája. Ennek az országnak azonban összeomlás és egymásra mutogatás helyett el kell viselnie három lány halálát. Mert sajnos sokan vesznek oda ilyen-olyan fatális véletlen folytán, például autóbalesetben. A tragédiát természetesen nem lehet kilóra mérni, de ahol évente több mint ezren halnak meg az utakon – az áldozatok többsége pedig abszolút vétlen –, ott senki nem akarja felülvizsgálni az utakat vagy a jogosítványokat. Megyénk legforgalmasabbikja, a 4-es főút Debrecen és Nyíregyháza között olyan állapotban gyilkolja az autógumikat, hogy még egy Tigris lánctalpát is megviselné. Csoda az a nap, amikor nem hal meg senki! Ez azért fontosabb téma kéne legyen abban a nagyon díszes házban a Duna partján, nem gondolják?
A szórakozó helyeket békén kéne hagyni. Egyikben sincs érdekeltségem, a pult külső oldalán állok, és persze piszkosul bosszant, hogy lenyúlják az embert a durva italárakkal, mert ha szerelmet keresnénk, még megérteném, de nézelődésért annyit fizetni nagy szívás. Ez azonban egy másik téma, maradjunk ott, hogy határozottan nem a West Balkán a hibás a tragédiában, se annak a tulajdonosa, üzemeltetője, illetve még azok felmenői sem. A szórakozóhelyek ugyanis akkor jók, ha dugig vannak. Ahol az egy négyzetméterre eső női mellek száma eléri a hatot, az már cool! Oda beleveti magát a még a szorongásos pánikbeteg is, természetesen részegen.
A kilencvenes évek végén a Flamingó nevű éjszakai lokál mintegy 500 négyzetméterére zsúfolódott be a fél Debrecen, és legfeljebb annak esett baja, akit szerelemféltésből kint jól pofán vágtak, de az még nem hírérték, mert úgy hozzátartozik a bulihoz, mint a sör. Ha ott a tömeg bepánikol, kő kövön nem marad, a 160 centi és 50 kiló alatti nők közül pedig örökre elbúcsúzunk néhánytól. De nyugodtság volt, kérem, masszív italozás, udvarlás, no meg táncnak nevezett orángután imitáció. Mint ahogy a kétezres években felkapott, és máig üzemelő, Chicago nevű „bűnbarlangban” sem esett még kétségbe három felszarvazott férjnél több. Egy szűk lépcső vezet fel a Piac utcára, esély nincs a menekülésre. Mindenki odaveszne. Akkor meg minek a pánik? Inkább vedel a nép, nagyon helyesen. Tapasztalatom szerint hallucinogén anyagot tartalmazó szerekhez ott ritkán nyúlnak, az alkohol pedig nagy mennyiségben is kevés ahhoz, hogy az ember levegye a szemét két vagy több nőről, és ok nélkül pánikban törjön ki.
Hisztériázó politikusainktól és zsurnalisztáinktól szerencsére nem kell tartani. Nem a minap jöttek le a falvédőről, és nagyon jól tudják azt, hogy a West Balkán tragédiája egy fatális véletlen volt. A műsor – jó nagy pofont adni a szarnak – csak a népnek szól, mely a közösségi weben szocializálódik, informálódik, és képes dezinformációt gyártani, illetve bármit elhinni kapásból, vagy éppen előre megfontolt szándékból következtetést levonni. Tiszta a sor az is, hogy szórakozó helyen szombaton hajnalban 3 órakor pénztári blokkot még nem láttak ebben az országban, és meglepően sokan kell inni a kívánt részegségi szinthez, ami felveti a pofátlan vizezés erőteljes gyanúját is. A West Balkán tragédiája óta is milliárdos forgalmat bonyolítottak le feketén az éjszakai élet vendéglátósai. A szórakozó helyeket engedélyeztetési szempontból vizsgálni, és rajtuk szigorítani fölösleges, mert az üzleti gátlástalanság attól még virágzik. Ha az éjszakai ipart szeretnék kifehéríteni, akkor az APEH-et és a VPOP-t kellene mozgósítani, nem az önkormányzatokat. De erről még egy szó sem esett. Milyen érdekes! Valakiknek nem éri meg lépni.
Cs. Bereczki Attila
