Történelmi zsákutca

Mit jelent 1956 a magamfajta harmincasoknak, akik serdülőként élték meg a rendszerváltást? Tágabb összefüggésben igázából csak annyit, hogy ’56 és a rendszerváltás ugyanazon tőről fakad. Ez a generáció azonban sokkal inkább tényszerűen vizsgálná az eseményeket, azaz ki kire lőtt és mikor, ki kit akasztott és mikor. Ezekre a kérdésekre nem kaptunk választ, mert elbagatellizálják azok, akik tudják a választ, és akiknek nem érdekük a múlttal való szembenézés, a felelősségvállalás, mert az elszámoltatástól való félelem rémisztőbb, mint bármi más.

Hogy ’56 testamentuma miért csak bő három évtizeddel később vált valóra – vagy még akkor sem, nézőpont kérdése –, megválaszolatlan az ifjabb nemzedék számára. Ki vitte tévútra e honban a történelmi fejlődést? – ez a kérdés fogalmazódik meg tudatosan vagy tudat alatt bennünk, akik 1956 kapcsán csak úgy, csendesen elmélkednek, és azokban is, akik e magasztos ünnepen önnön idiotizmusukat kukák, autók, tévészékházak és más értékes használati tárgyak felgyújtásával fejezik ki.

Azt mondják, ötvenhat forradalom volt polgári demokráciával. A demokrácia eszméivel azonban máig nem szembesült igazán a magyar. Amikor lépten-nyomon a politika érvényesíti érdekeit a civil szférában, a gazdasági- és a kulturális életben, addig szép magyar demokráciáról nem beszélhetünk. Csúnyáról annál inkább.

Játszottak-e el azzal a gondolattal, hogy az ’56-os forradalmom győz? Pest tartja magát, a CIA közbelép, és úgy hordja Budapestre a fegyvert, mint három évtizeddel később Afganisztánba, és Izrael, Egyiptom és a Közel-Kelet arab államai felsorakoznak a magyarok mögé, szolidaritásból és másért. Vajon akkor is lett volna politikai meghasonlás, mondjuk már az 1957. májusi szabad választásokkor, hogy a kommunisták szociáldemokrata „jelmezben” visszaszivárognak a politikai életbe, később pedig a hatalomba? Vajon lett volna-e akkor szellemi és lelki erő ezt megakadályozni, vagy a forradalmi emelkedettség vakítólag hatott volna akkor is, mint 1990-ben és utána?

1956-nak sajátos értelemzése van a mai a fiatalság körében, ez a magyarázat arra, hogy az 50. évfordulón Pesten ismét vér folyt. A hatalomban azok szellemi örökösei, politikai utódai tündökölnek, akik a forradalmat leverték. Ez lenne ’56 öröksége? A dekadencia? Aligha erről álmodtak az 1956. október 23-án az országban elsőként megmozduló debreceni egyetemisták, akik a szabadság zászlaját kibontva vonultak a nagy nap délutánján a Kossuth térre, hogy estére már a lakosságot is megnyerjék nemes eszméjüknek.

Sajnos éppen ’56 eszmeisége nem vált részévé a közgondolkodásnak. Semmilyen tekintetben nem beszélhetünk egységről ebben az országban, nemzetiről végképp nem, pedig a forradalom ezt is a zászlajára tűzte. Ötvenhárom évvel 1956 után igazából hideg polgárháború zajlik „jobbosok” és „balosok” között, mert itt utólag nagyon sokan átlopakodtak a barikád másik oldalára. És azok a fiatalok, akikre életkoruknál fogva a kommunista diktatúra permanens veszélyt nem jelentett, hirtelen leszámolási vággyal vetették magukat az élet sűrűjébe, és nem is kellett új ellenségképet kreálni, mert itt vannak még nagyon sokan az ötvenhat utáni nem ötvenhatosok közül, akik a hatalomban nagyon pofátlanok, erkölcstelenek és korruptak.

Ez a mi ötvenhatunk. Történelmi zsákutca.

Cs. Bereczki Attila
bereczki.attila@civishir.hu