Schmitt Pál feloldozása
Istenek átkát is zúdíthatja rám a nyájas olvasó, meg is feszülök, ha az kell, de én testileg-lelkileg kiállok Schmitt Pál mellett. Régen tőlem is elvettek valamit, ami nagyon fájt. Vele együttérzek, vele szenvedek. Schmitt Pált a kisdoktori címétől fosztották meg, engem pedig a Wurlitzer-díjtól. Ő a Dr. SP-t vesztette el, én a Dr. W-t. A gyengébbek kedvéért: Wurlitzer-díj annak jár, aki pénzt és energiát fektet abba, hogy bizonyos vendéglátó egységekben a barátait szórakoztassa kellemes muzsikával. Hogy mi a kellemes, tudom, annyira relatív, mint egy kémiai elem atomtömege, az én körömben ezt az igényes rockzeneként, esetleg garázs rocként definiálják. Ez a mérce, az alap. Ezt diktálja a mámoros éjszaka periódusos rendszere. Ebben a korban, egy köpésre a negyvenhez, nem vegyülünk. A Wurlitzer-díj tehát bizonyos – harmincas – generációknak igenis komoly elismerés, sokkal több mint az aktuális politikai hatalom által kínált és elfogadott, milliókkal járó kitüntetések. Ez nem a pénzről és masszív seggnyalásról szól, hanem az ízlésről. Kérj egy számot, megmondják, ki vagy!
A szigorúan éjszakánként ülésező grémium a Hajdú Péter nevű valakit porig alázó ember elnökletével akkor vonta meg tőlem a Wurlitzer-díjat, amikor az egyik repertoárba előre megfontoltan belecsempésztem a selymes hangú Enyát, Ravel Boleróját, legvégül pedig a Váradi Roma Café legendás kirohanását a nő és a férfi összeférhetetlenségéről. Egyszerre sok volt ennyi „kommersz” – utólag belátom –, és az ital sem szolgált mentségül. Lefokoztak, mint Tél tábornokot. Most a köztársasági elnökünk is ebben a cipőben jár. Oda a méltósága. Lasszóval sem lehetne visszahozni.
Schmitt Pál helyzete annyival rosszabb, mint az enyém, hogy tőle a kor morálját, etikáját vártuk el. Engem a legrosszabb esetben is befogadnak a diszkósok, ő azonban minden fronton kiírta magát. Természetesen nem tehet arról, hogy a köztársaság huszonkét évvel ezelőtti megalakulásakor fedhetetlen, morálisan szilárd, makulátlan embert terveztek meg a posztjára. Olyat, aki egyszerre antikommunista és antifasiszta, aki a magas lóról lenézi mind a posztkomcsit, mind pedig a rendszerváltó liberálist és jobbost, aki mentális fölényt sugall, egy nagyrabecsült hiperértelmiségi. Olyan fazon, akitől diktatúrában elvárják, hogy börtönben üljön, majd Nyugat-Európába disszidáljon, és a Szabad Európa rádiónak adjon velős interjúkat vasárnaponként. Egyszerre panelproli és arisztokrata. Mindig a józan érvek megfogalmazója. Nem jár meccsre, nem szotyizik. Ma a köztársasági elnök a legtöbb magyar számára a kompenzációja az elcseszett rendszerváltásnak.
Schmitt Pál az első áldozata annak, hogy kezd hígulni a „szakma”. Ő sportoló, nem ideológus, alktománybíró vagy halálraítélt. A rendszerváltóknak megfelelő embert már nem nagyon találni, mert a java túlkoros vagy kihalt, esetleg elvesztette a józan ítélőképességét ebben a nagy zűrzavarban. Egyébként Schmitt Pált azért sem illik megkövezni, mert ő maga a politikai szelekciója (by Széchenyi) az országnak – vagy inkább nemzetnek, mert úgy szebben hangzik –, tehát vessük az első harminc követ magunkra, másrészt amikor telhetetlen idióták, köztörvényes bűnözők lehetnek képviselők, miniszterek, sőt, miniszterelnökök, akkor nehogy pálcát törjünk egy pitiáner csaló felett! Schmitt Pál mindegyik – akarom mondani: mind a két – rendszerben is olyan simán ellavírozott, hogy az maga a csoda, tehát az alkalmazkodásra képes tehetségét elvitatni badarság. Alapvetően minden bizonnyal jó ember – aki a sportot szívből szereti, rossz eleve nem lehet! –, csak belé bújt a kisördög, s megfertőzte a doktori címmel. Minek az az olimpiai cím mellé? Magától nem ment, hát puskázott. Előfordul ilyesmi jobb családokban is. Csak ott óva intik a hülyegyereket a politikától. Mert számolnak a következményekkel. Megélhetési karrieristának lenni kegyetlen hivatás.
Cs. Bereczki Attila
