Komár László Debrecenben

Hét évvel ezelőtt a kedvenc bokszedzőm – akinek újabban több kiállítása van, mint edzése – élete párja, minden debreceni és környékbeli alultáplált, hányatott sorsú testvérünk oltalmazója, a jótékonyságot szívből, zsigerből érző helyi vöröskeresztes tikár,  mindenki Serfőzőné Bencsik Margókája, a mindennapos Mikulás bált szervezett a szegények javára a Lovardában. Senki ne gondoljon rosszra, ez nem a város bálja volt, itt nem találkoztunk ikszmillió forintos frizurákkal és ruhakölteményekkel, feltűnési viszketegségtől szenvedő fejesekkel, adócsaló tanácsadókkal, karrieristákkal. Tisztelet a kivételnek!

Egy vöröskeresztes bál szerény, mert a társadalom leghasznosabb és legönzetlenebb tagjai vonulnak fel: véradók, támogatók, szimpatizánsok. Szinte kötelező a konfekciós kínai öltöny, a kommersz estélyi, esetleg a szépen vasalt turkálós nadrágkosztüm a körte alakú kövér nőknek. A Brioni, a Louis Féraud, a Hugo Boss, a Louis Vuitton a kutyát sem érdekli, a vendégsereg többsége nem is ismer ilyen fogalmakat, mert ők adni szoktak, nem elvenni (!), s egyébként sem rongyrázásra, hanem kajálós-piálós-táncos bulira érkeztek. Egyszerű, de nagyszerű az ilyen társaság.

Apropó, tánc!

Az akkori Megasztár egyik újdonsült karaoke-celebje – valami Gáspár vezetéknevű salgótarjáni nagyon laza csávó – egy halom pénzért vállalta volna a félórányi fellépést. Plusz a transzferköltség! Vele szemben a  jó öreg Komár László képes volt meghatódni a telefonban a Vöröskereszt és Debrecen fogalmán, s filléreként száguldott „le” a fővárosból. Debreceni töltött káposztát és egy üveg viszkit kért bónuszként. Azt mondta, egyik nélkül sincs rock and roll Debrecenben, s hogy mitől debreceni a debreceni töltött káposzta, azt szakszerűen elmagyarázta, mellesleg.

Komár László kiállt a színpadra playbackelni, még a káposzta és viszki előtt. Vagy közben. Két szám után megunta, hogy a vendégsereg teli hassal és unott arccal bambán nézi, s csak néhány magamfajta gátlástalan koptatja a fekete táncoló kínai lakkcipőjét. Spontán táncversenyt hirdetett. Nem kérték, de benevezett mindenkit, aki a Lovardában éjfél körül még szuszogott, azt is, aki a bárpultot támasztotta izomból, de nem szabad akaratából. Akkora bulit csinált, amekkorát a debreceni éjszaka szerintem azóta sem látott. Ropta a hobós, a tankcsapdás, a metallicás, a madonnás, az abbás meg a bódigusztis. Szakadtak a nylonharisnyák, a levegőben repkedtek a nyakkendők.

A többségnek fogalma sem volt a legendás hatvanas évekről, a Scampolóról, a Non-Stopról, de még a Bergendy együttesről sem.  Csak járt az emberek, tinédzserek és ötvenesek, hetvenesek lába, setén vagy sután, a bénát is elkapta a bugi. Komár meg csak nyomta. Kifulladásig. A show után a bennfentesek az öltözőjében veregették meg a vállát. Neki csak ennyi kellett. A vöröskeresztes csajokat úgy megpörgette, hogy porzott a padló. Amikor hajnaltájt búcsúzul megkérdeztük, hogy ugyan hová megy, s esetleg szüksége van-e szállásra, pajzán vigyort küldött felénk, s csak így válaszolt: "Drágáim, nekem Debrecenben harminc éve van remek szállásom, de most megyek haza Budapestre!"

Egy igazi férfit láttam. Akkor már elmúlt hatvan, de még mindig körberajongták a nők, mert nagyon értett a nyelvükön. A ráncaiban benne volt sok évtized csajozása, öröme és csalódása, alázata, tisztelete, kalandja, a teljesség és az örök ifjúság egyaránt, meg benne volt a rock and roll, a viszki, az élet. Egy igazi egyéniség, egy nagy FAZON ment el.

Cs. Bereczki Attila