Kell-e Debrecennek vízilabda?
Szögezzük le gyorsan: a vízilabda egyébként egy király sport! Jól úszni már önmagában is nehéz, de ha még labdával bonyolítják a műveletet, akkor oda izmos férfi kell, vagy nő. Daliás alkattal, széles vállal s akkora deltákkal, mint a Nagytemplom, no meg bariton hanggal a teljesség végett. Pólózni már gyerekkorban is menő, minimum egy doktoranduszra predesztinál. A vízilabda pedig arra is jó, hogy négyévente behúzzunk egy aranyat az olimpián. Hajrá, Magyarország!
A gond csupán az, hogy ezek a deltás és okos legények, vagy nők, nyakig benne vannak a vízben, a cserepadon pedig talpig fürdőköpenyben. Ami a nézőnek marad, az sok-sok pancsolás, és megannyi megfejthetetlen, kiszámíthatatlan és érthetetlen bírói ítélet. Amikor két Titanic-méretű center egymásnak esik, s eltűnik a habok közt, akkor többnyire kiállítják a védekezőt, s mivel senki nem lát a párharcból semmit, a kutya sem reklamál, pedig szeretne. A víz alatti kamerából kiderül, hogy az egyik mogyorózott, a másik csöcsörészett, vagy fordítva, esetleg kölcsönösen „kényeztették” egymást a fiúk, vagy lányok, de ettől még nem nyer értelmet a kiállítás, egy Szolnok-Szentes meccsen ráadásul nincs víz alatti kamera. Az aztán végkép érthetetlen, hogy miért olyan nagy a pálya? A játékidő kétharmada azzal telik el, hogy a kapus fogja a labdát, míg a társak felúsznak. Aztán a másik csapat úszik fel…
Melyik tévé ad ezért manapság egy forintot is? Természetesen egyik sem. Egy péntek esti Kaposvár–Zete főműsoridőben a Duna TV-n több nézőt vonz. Kérdezzék meg ifjabb Knézy Jenőt, ha nem hiszik!
E tradicionális magyar sikersport a jelenlegi formájában, szabályrendszerében úgy, ahogy van, élvezhetetlen, nincs mit szépíteni. Mielőtt a fejemet venné egy pólófanatikus – mert kétségtelen, hogy van ilyen ebben az országban, minimum annyi, mint MTK-szurkoló -, idézem Kemény Dénes szövetségi kapitányt: „A pálya méretének csökkentése sokat lendíthetne a sportág népszerűségén, már csak azért is, mert 25 méteres medence jóval több van a világon, mint 50 méteres.” Idézem Faragó Tamás montreali hőst, a nemzet büszkeségét is: „Ez nem labdarúgás vagy hoki, hogy akkor is történik valami, amikor valaki jól védekezik. Egy NHL-mérkőzés akkor is lehet jó, hogyha csak két gólt ütnek! Vízilabdában ha jól védekezik egy csapat, akkor az azt jelenti, hogy semmit nem lehet látni! Semmi nincsen.”
Lám, nem csak belőlem ömlik a panasz, hanem a nagyjainkból is, és nyilván ez a fontos. Tény: a vízilabda valahol nagyon lemaradt az eladhatóságért vívott ádáz küzdelemben. A hátránya immár utcahossznyi, gyökeres változásokra lenne szüksége, illetve nem is! Új sportág kell, amit ugyanúgy vízben játszanak – mert az eredeti ötlet – , de kisebb pályán, kevesebb emberrel, nagyobb kapura, kisebb labdával. A daliás legények, vagy lányok megvannak, s meglesznek hozzá, csak azt az „újat” kéne valahogy megtölteni tartalommal.
Kell-e Debrecennek OB I-es pólócsapat? Naná! Mi az hogy! - by Böszme.
Egy szép uszoda – márpedig nekünk az van! – élvonalbeli pólócsapat nélkül olyan, mint bika szerszám nélkül. A Cívishír pedig – dacára a sportág hazai és nemzetközi eladhatatlanságának – önálló rovattal tiszteleg a kimondhatatlan nevű DCPVSE élvonalbeli szereplése előtt. Hajrá, Debrecen! mindörökké. Elvégre sportfőváros vagyunk. Ugye?
Cs. Bereczki Attila
PS: Décépévéese, olé!
