Az irredenta Székely himnusz

A Székely himnusz-műbalhék időről időre témát szolgáltatnak, hála a magasságosnak! Selmeczi Gabriella és Török Zsolt legalább tud pihenni egy kicsit. Néhány hónapja a gyurcsányi balliberális progresszív köztársasági politika főideológusa és főpropagandistája szart bele a ventilátorba, most pedig az LMP nevű parlamenti gittegylet játssza előre megfontoltan a sík hülyét. Az LMP azt kérdezte, hogy mit keres a Székely himnusz a parlamentben. Ezek után sokkal többen vannak, akik azt kérdezik, hogy mit keres az LMP a parlamentben. Irredenta, műdal – mondta Iksz Ipszilon, miután sikerült megválasztani köztársasági elnöknek az arcrezdülés nélküli embert, s az ő tiszteletére elénekelték a parlamentben a Székely himnuszt is.

Irredenta. A huszadik századi történések úgy edzették a magyart, hogy ha nem irredenta, akkor agyilag zokni, vagy szándékosan provokál. A jelenlegi irredentizmus álom a „magyar világról”, semmi több. A nagyon progresszív internacionalisták azonban már azt is szinte személyes támadásnak veszik, ha egyáltalán szóba jön Erdély. Lelki szemeik előtt menetelő újnyilasok és marhavagonok jelennek meg, s lepereg a véres magyar–román háború. Nem kell túlizgulni a problémát, kordában tartott érzelmi irredentizmusról van szó. Nincs annál bájosabb, amikor a félig merev részeget megszállja az ihlet, és hajnali háromkor a kocsmában könnyes szemmel, nagy érzelmi töltéssel „eldanolja” a Székely himnuszt. Éneklik sokkal szebben, magasztosabban is, mégpedig százezrek, a Himnusszal és a Csíksomlyói Mária-siralommal együtt, és senkire nem tör rá az inger románokat gyilkolni. Egyébként a Himnusz sokkal korábban született, mint Trianon, azért nem irredenta. Lehetetlen elképzelni, hogy Kölcsey ne tett volna utalást az ország kétharmadának elvesztésére.

A Székely himnusz műdal. Kit érdekel? A népek szeretik. Üzenete van: összetartozunk. Az angol himnusz se egy szépirodalmi remekmű, a Spongya Bobon művelődött óvodai nagycsoportos különbet költ vasárnap délután, de attól még üzeni Londontól Wellingtonig, hogy „mi vagyunk a legnagyobbak, hej!”. Egy hazafias dal a 18. századból, himnusszá avanzsált. És amikor 90 ezer néző énekli a Wembleyben, akkor nincs az a műkritikus, aki bele merne kötni, hogy nem elég shakespeare-i. Durva lenne az angolokat ízléstelenséggel, kulturálatlansággal illetni.

Hallgassák!

Maradjunk csak a futballnál! A Székely himnusz-ellenes, a románok, szlovákok, szerbek, ukránok önérzetét a magyarokénál jobban tisztelő és féltő magyarországi balfácánoknak a 2010-es futball-világbajnokság döntőjén feltűnhetett, hogy a világbajnok csapat kétharmada nem spanyol zászlóval ünnepelt a végén, hanem katalánnal. Puyol, Xavi, Busquets, Piqué és a többiek nem gázoltak bele a sevillai, vigói, madridi lelkekbe, nem provokáltak, csak ezzel is jelezték, hogy ők szűkebb pátriájuknak szerezték a dicsőséget. Nekik mázlijuk van, őket nincs aki megszólja, Barcelonában a balos és a jobbos kéz a kézben vonul a Senyerával. Azt mondják, akinek nem tetszik a lobogó, ne nézzen oda.

Akinek nem tetszik a Székely Himnusz, dugja be a fülét!

Cs. Bereczki Attila