A politikus is ember, aki jutalmazza magát

Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Ezt egy szoci – nem ér annyit az ember, hogy leírjuk a nevét – mondta könnyes szemekkel 1998-ban, amikor hangyapöcörőnyi különbséggel először kibukott az utódpárt a hatalomból. Magyarra lefordítva ez annyit jelent, hogy a politikusnak vigyáznia kell a róla kialakított képre. Váúúúú! A magyar politikus azonban sem előtte, sem utána nem vigyáz a róla kialakított képre, mi több: magas ívről tesz a tisztesség látszatára is. Pártpolitikai hovatartozástól függetlenül. Lehet, hogy éppen együtt számolják a pénzt?

Egyébként minden teljesen érthető és logikus. Gondoljunk csak bele: a politikus a nép szemében akkor is korrupt és hitvány lesz, ha saját magát keresztre feszíti az emberek üdvéért. Mert az ember már csak olyan, hogy aki a sorsáról dönt, azt zsigerből utálja. Nem is kicsit. Tudják, az a férj/feleség, akit betegesen féltékeny asszonnyal/emberrel büntetett a sors, jobban teszi, ha szeretőt tart, a saját érdekében egyszerre többet is, mert így is, úgy is rákenik: bűnös! A politikus lopjon, és kész. Akkor is tolvaj gazembernek tartaná a néplélek, egy vasat se tenne zsebre az „adófizetők súlyos forintjaiból”. Neki már mindegy, pedig semmivel nem rosszabb, mint az az orvos, aki rutinműtét vagy szülés után teszi el a százezreket. Sőt! Ja, hogy a doki nincs megfizetve? Akkor tán lehet aljasul pofátlan és korrupt? Arról nem is beszélve, hogy hálapénz miatt orvost nem ültetnek le Magyarországon, a politikus feje fölött azonban Damoklész kardjaként lebeg a tudat, hogy a börtön ablakába soha nem süt be a nap. Zuschlag elvtárs, kitartás!

A végsőkig való küzdelmet éppen ezért nem, de normális esetben minőségi politikát, átgondolt terveket, jövőbe mutató, nagy ívű, bölcsen megvalósítható elképzeléseket simán elvárhatnánk választott képviselőinktől, és még nem is lenne buta naivitás, csak éppen a magyar politikusban az erőltetett paternalista hevületen (szeretem a várost, de a népet még jobban) túl sokat nem igazán látni. A reményről, hogy majd a társadalom kitermel egy elitet, mely valóban dolgozik egy élhetőbb világért, és baromi hasznossá teszi magát – például nem épít a régitől alig ötszáz méterre párhuzamosan egy újabb villamospályát –, rögtön le is mondhatunk. A nagy és gazdag Angliában, ahol elvileg fejlett és sikeres nyugati demokrácia működik már jó néhány emberöltő óta, ugyanolyan megvetés övezi a politikusokat, mint Magyarországon. Többek között azért, mert ott is bemondásra megy a költségtérítés, nehogy azt higgye bárki is, nyájas olvasóim, hogy ez a közönséges tolvajlás hungarikum.

Ugyanúgy vagyunk vele mi is, mint az albioni barátaink. A kocsmában emlegetjük az összes politikus összes felmenőjét, s közben úgy hozzászoktunk már a sok pimaszsághoz, hogy az alig 37 millió forintos önkormányzati jutalmak miatt eszünk ágában sincs palotaforradalmat csinálni. Másrészt a politikusok felelősségén túl azoknak is megvan a felelősségük, akik őket megválasztják. Azok pedig mi vagyunk, emberek! Amilyen a kutya, olyan a gazdája.

Cs. Bereczki Attila