A liba tömve jó!
Már megint kikezdték a libásainkat. Most már az is a bajuk az osztrák állatvédőknek, hogy a barbár magyar a libát nem csak tömi, hanem tépi is. És a libának az sem jó – mondják, és feltehetően igazuk van, bár gágogni nem tudok, libával még nem beszéltem. Egyszer azonban láttam gyerekkoromban libatömést, elég volt. Nem úgy tűnt, mintha a liba élvezné az akciót. Gyerekfejjel legalábbis arra következtettem, hogy az idegrángás az állatoknál sem a komfortérzet jele. Lélekben vele voltam, de nagymamám és a „bűntársai” könyörtelennek bizonyultak. A XX. század viharában edződött idős falusi székely asszonyoknak nem vághattam a fejükhöz az állatkínzás súlyos, de jogos vádját, miközben a nagy kegyetlenkedés közepette éppen a második világháborúban elesett férjeket, testvéreket siratták.
A szegény liba – pechjére – nem hízásra hajlamos. Sőt! Mintha adna magára. Elegánsan gőgös, kecses (far)mozgása már-már szexinek is mondható, enyhe perverzióval, természetesen. Esze ágában sincs az idióta francia libamáj-zabálók kedvéért feladni az egészséges étrendet, ha rajta múlna, mindig annyit enne, amennyi neki kell. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Amikor egy jószág húszszor annyit kap, mint amennyi jól esik, csak hogy akkorára nőjön a mája, mint a gazdája feje, akkor azt a legnagyobb jóindulattal sem lehet az állattartás „velejárójának” nevezni. Valahogy nem sportszerű. Meg kéne már végre egyezni abban, hogy a tömés a libának kifejezetten nem jó, de Istenem, ez van. Tömjük, oszt jó napot! Hungarikum. Alig tízezer kórosan felhizlalt hungarikum árából pedig szép nagy pickupot adnak, s még az ÁFA is visszaigényelhető.
Egy igazán tökös, faluról Debrecenbe került cimbora régen megszúrta a disznót, most "fájdalommentesen" fejen lövi, s utána csapolja le a vérét. „Hogy vagy képes?” – szegeztem neki a kérdés egyszer indulatosan, mire ő higgadtan: „Élve nem lehet megenni!” Időnként ennyire balfasz és korlátolt tud lenni az ember. Hétpofára zabálja a húst, bőrcipőben, bőrkabátban jár – ha tehetné, bőrön ülne még az autóban is –, de a böllért kegyetlen gyilkosnak nézi. A flekkenhez van gyomor, az előkészítéshez nincs. Pedig a falui törvénye egyszerű és logikus: a kutya és a macska kivételével a háztáji nem állat, hanem élelmiszer. Így a liba tömése, tépése nem állatkínzás, mint ahogyan a kendermagos tyúkot is jogszerű agyonütni, ha rákap a veteményesre.
Időről időre nekimennek a magyar libatenyésztőknek, hogy legyenek szívesek megkérni a libát önszántából vedleni és kórosan nagyra hizlalni a máját, nem pedig brutálisan tömni és tépni, mert az nagyon nem európai. Spanyolországban orrba-szájba döfködik a bikát szórakozásból. Az bezzeg európai, mert tradícionális! Már várom, mikor tűnik fel egy újabb állatvédő a Nyugatról, aki a magyar házi disznóknak szabad túrási jogot követel a mocsárszélen, s közben hirdeti a vega létet. Remélem, kap két pofont, és gyorsan hazamegy!
Cs. Bereczki Attila
