Láz és drukk
Vége felé tart a foci Európa-bajnokság, és alig egy hét múlva kezdődik az olimpia. Szegről-végről hallom a nagy fogadásokat, nyeréseket éppúgy, mint keserű vesztéseket, s bennem mindig föltámad a nosztalgia ilyenek hallatán. Hatéves gyerek voltam az 1954-es foci vébé idején. Ma is emlékszem, hogy az egykori Pionír rádión, ha recsegve, sípolva is, de édesapám és nagyapám ölében ülve én is hallgattam Szepesi György vidám hangját a magyar Aranycsapat ragyogó teljesítményeit közvetítve. Szinte hihetetlen volt, hogy az aranylábú Puskás vezetésével sorra legyőztünk mindenkit, először a németeket 8-3-ra. Ma is emlékszem nagyapám haragjára, amikor Puskást a németek csúnyán lerúgták és nem javult a lába a döntőig. A döntőt, amire akár mindenki fogadni is mert volna, hogy a magyarok nyerik, már nem otthon hallgattuk, hanem odakint a központban rendezett valóságos népünnepélyen, a Szenkovics kocsmája előtti téren.
Szenkovics bácsi kirakta rádióját az ablakba és Szepesi hangja betöltötte a hullámzó tömeggel teli teret. Ma is emlékszem, a hangulat vissza-visszatér. Amikor már 2-0-ra vezettünk a németek ellen, a tömeg olyan diadalordításban tört ki, hogy én apám kezét szorongattam attól félve, nehogy eltapossanak. Nagyapám is ott volt mellettünk, fél szeme örömtől csillogott, hiszen a másik szeme üvegből volt első világháborús sérülése nyomán. Ott volt a tanítók mindegyike, a kereskedők és Szováta csaknem minden felnőtt polgára. Olyan fogadásokat kötöttek, hogy így egy liter bor, úgy egy liter bor, és már előre nevettek, mert mindenki a holtbiztos magyar győzelmekre fogadott. Uruguay és Brazília legyőzése után senki nem kételkedett a magyar sikerben. A 2-0-ás vezetés után sokan örömükben többet is ittak a kelleténél. Sűrű dohányfüst terjengett és a szürke estében megcsillantak a boros és sörös üvegek. Csak akkor fagyott mindenki arcára a nevetés, amikor a németek egyenlítettek. Amikor aztán vezettek is, mindenki a bírót kezdte szidni éktelenül. Akkor lépett ismét a színre Puskás, aki rövid szereplés után pompás góllal egyenlített. Lett erre olyan üdvrivalgás, hogy a fülemet is be kellet dugjam. A nagy örömben azt már alig hallották, hogy Szepesi szomorúan sóhajtott: az angol bíró nem adta meg Puskás gólját, lesállásra hivatkozva. Ekkor aztán arcára fagyott mindenkinek az öröm és a meccs hamarosan véget is ért, persze, német győzelemmel.
A tömeg őrjöngött, és ekkor Szenkovics bácsi, a kocsmáros megragadta a rádiókészüléket és kidobta a térre. A tömeg pedig dühödten össze-vissza taposta a készüléket. Még arra emlékszem, hogy apám és nagyapám is sírtak a szomorúságtól és nagy letargiában bandukoltunk haza. Születtek azóta ilyen-olyan magyarázatok, de a tényen nem változtatott semmi: a vébét a német csapat nyerte. Később, már egyetemista koromban Kolozsváron alkalmam nyílt végignézni felvételről azt a világbajnokságot és ma is szentül hiszem, hogy a magyarok megérdemelték volna a győzelmet. Azóta sincs olyan csapata az országnak, ott sem voltunk ezen az EB-n, amelyiken kénytelen voltam a portugáloknak drukkolni. És lám, ők sem nyertek, pedig megérdemelték volna. Most már csak a németeknek drukkolok, de azért szívem mélyén ismét kiáltoznám én is, hogy hajrá magyarok!
Mondhatjuk viszont a hamarosan kezdődő olimpián, amelyre szépen készülünk és remélhetőleg aranyérmek garmadával ajándékozzuk meg a szurkolókat. Tudjuk, hogy jók vagyunk úszásban, vízilabdában és sok más sportágban is, amelyekben, ha a szerencse is mellénk pártol, szép sikereket arathatunk. Nos tehát akkor: hajrá magyarok! Az olimpia minden napján!
Bereczki Károly
