Gyékényről hiába árult nemzet
A jelenlegi kormány nemzetpolitikája helyességét igazolja, hogy már 2010-ben Trianon gyászos napját, június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjának nyilvánította. Tehát az óbégató gyászos fájdalom helyébe az egységes magyar nemzet tudatát ápoló cselekvések léptek, és idén Kárpát-medence szerte meg is ünnepelte majd' minden magyar ezt a fénylő napot. A magyar Országgyűlés nyílt ülésen emlékezett meg Trianonról; micsoda szégyen, hogy a szocialista frakció és a magát demokratikusnak nevező koalíció Gyurcsány vezényelte tagjai tüntetően távolmaradtak a megemlékezésről. Olyan nevetséges vádakat hangoztatva, hogy a Fidesz kisajátítja a nemzeti gondolatot. Pártos kicsinyességgel szinte szembeköpték az egységes magyarság gondolatát.
De aki kicsikét is belekóstolt a közelmúlt történelmébe, az nem is csodálkozik. Hiszen a szoclibek elődei, a Kádár-katonák még a március 15-én kokárdát viselő fiatalokat is meglincselték, börtönbe dugták. Az szinte természetes, hogy a vérrokon Gyurcsány még a kettős állampolgárságról szóló emlékezetes népszavazáson is arra buzdította a szavazókat, hogy nemet mondjanak. Mindezt ország-világ nyilvánossága előtt. Ehhez tette hozzá aztán Kovács László, a Kádár-rendszer eminens örököse, hogy 10 millió román fog Magyarországon kenyeret keresni, ha megadják a kettős állampolgárságot. Egyenes ági leszármazottai ők annak a Károlyinak, aki antantgyékényen árulta nemzetét és hadügyminisztere volt az a Linder Béla, aki nem akart látni fegyveres katonát, lefegyverezte a hazatérő magyar honvédséget, ezzel védtelenné téve Magyarországot. Le is szaggattak testéből nyolcfélét is, hogy a maradékok sose tudják meg, a Kárpát-medence egy volt a királyi Magyarországgal hajdanán.
Szívszorító tudni ezen a napon, hogy másfél millió erdélyi, félmillió felvidéki és ugyanannyi délvidéki magyar egyetlen sóhajtást küld a Kárpátok felé és délután fél ötkor meg is szólaltak a harangok, hogy égre kongassák a taktust: Igazságot Magyarországnak! Tíz percig bongatta harangjait a kolozsvári Szent Mihály templom és a Farkas utcai református templom, ráfelelt az unitáriusok bús harangja és így volt ez mindenütt a Kárpát-medencében, Kassán és Pozsonyban. Szabadkán és Magyarkanizsán, a trencséni Vörös templom, mely Thököly hamvait őrzi, zengedezett öblös harangjaival, csilingeltek a piciny református templomok is mindenütt, ahol még magyarul altatják a kisgyereket. Erre a hatalmas harangzúgásra bizonyára felfigyeltek az ég angyalai és jelentést is tettek az Úristennek, hogy úgy látszik: hiába szaggatták szét 92 évvel ezelőtt a magyarságot, most mégis egységesen zúg és cseng-bong minden harangjuk, tehát ideje lenne valami jót is tenni velük.
Se vége, se hossza nem volt a nemzeti egységet hirdető magyar ünnepségeknek. A határ nem számított, azon innen és túl is ültettek gyümölcsfákat, énekeltek, táncoltak, ettek-ittak becsülettel Trencséntől Brassóig, Zimonytól Bécsújhelyig mindenütt a magyarok. Június 4. így vált magyar ünneppé, a gyászfátylat felváltotta az együvé tartozás nemes tudata, s ebben az önfeledt ünneplésben elhalványult a szoclibek galád árulása. Elhalványult, de el nem felejtjük: a proletár internacionalizmus álarca mögött a nemzeti gondolat ádáz ellenségei vannak.
Bereczki Károly
