Vendég a bánat házában
Mert a tag, a beszervezett, a masírozó, a forró érzelmű még változhat. Átállhat, megtérhet, beláthat, gyónhat, nyílt levélben ugyanúgy, ahogy egy sötét lyukban bocsánatot kérhet, lehiggadhat, zárdába, fegyházba, plasztikai sebészhez vonulhat. Lehet megfeketedett bárányból szent, hiéna helyett húsvéti nyúl, fiúból szabott női lélek, bugyit húzó tökös srác. De a testében-szellemében beteg beteg marad, míg él. Ha valakinek, hát nekik lenne az utcán helyük és joguk! Átölelni a főtéri Kossuth szobrot, egyenruhába bújtatott kerekes székben, magas transzparensekkel hirdetni: én én vagyok, itt vagyok. Ti hol vagytok?
Én Down-szindrómás vagyok, autista, balesetes, béna, rokkant, te pedig ép szemeid ellenére vak. Hogy nem veszel észre. Csak bámulod a sivár agyaddal a kék eget, mikor szembe jövök (vagy tolnak). És egy utcasarokkal arrébb vagy azt mondod: szegény szerencsétlen. Vagy azt kívánod, hogy jaj, az én gyerekem ugye soha…, hogy ha van Isten... Van! Bár éppen borsót fejtett vagy ablakot pucolt vagy két lábon járó barmokat gyúrt agyagból valahol máshol, mialatt minket teremtett – mert hogy nem nézett oda, az biztos.
Te viszont a szemembe nézhetnél. Sok mindenre megtaníthatnálak. Én, akinek annyi a mázlija, hogy a többség színe-javának iskolás emléke sincs arról, mi az a Taigetosz, mert még eszükbe jutna remekbe szabott marketinggel – naná, hogy uniós pénzből – modernizálni, a feléje vezető jeltelen utat akadálymentesíteni, majd gyorsan és szigorú hírzárlattal az éj leple alatt onnan minket tömegével letaszítani.
Arra tanítanálak, hogy itt élek benned. Benned, akinek megvan keze, lába, hiba nélküli a vérképe, kifogástalanok a génjei, sosem gázolt el a vonat, nem tett anyád egy kád hideg vízbe, míg elment sörért, hogy ne bőgj. Ám rosszabb napjaidon, elsikkasztott szavaid idején, hazug kiállásaidban ugyanolyan torz vagy, mint én. Átmenetileg, de ugyanolyan. Ha beléd látna a világ, hasonlóképpen szánna, mint engem. Az is lehet, jobban.
Nem rámpa kell nekünk, nem segítő kéz, nem kiállítás. Persze, az is. De ha egyszer eljössz az intézetbe, láthatod, az ágyhoz kötöttek aligha festegetnek szépeket. Csak a „szalonképeseket” viszik a kerítésen kívülre, mert a társadalom fejletlen görcs, sok a nyűg így is, minek sokkolni!? S ha már itt leszel, körbevezetlek. A bánat házában, ámbár idegen vagy, mindenki szeretni fog. Integet majd egy gyomorszonda, megsimít egy rángatózó száj, kitapogatja a kezed egy világtalan. Tudod, milyen az? Mikor ingyen, kötelezettség nélkül szeretve vagy?
Vidd hírül, gyógyulást kívánunk. Beteg a szívetek.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
